elcamino

A buli utáni reggel reggeli vadászatra indulunk. Hisztis vagyok a melegtől, illetve nem működik semmim ilyen időben. Nem funkcionálok. Reggeli, szenvedés, föl a hostelbe pakolni. Kinyomozzuk, hogy innen 60.000-ért taxival, 17.000-ért kisbusszal visznek el a Tayrona Nemzeti Parkba. A legolcsóbb, ha Santa Marta-ból 5.000-ért megyünk busszal, és végre először érzem, hogy nem sétálunk bele a turistákra vadászók csapdájába.

Bebuszozunk Santa Marta-ba, bevásárlunk egy szupermarketben, a melegtől és az éhségtől kivagyok, Juditon nem látszik semmi. Nekem ennem kell, hogy legalább az egyik zavaró tényezőt likvidáljam, és kipróbálom a gyorséttermi patakont (banánlepény) tojással. Nyami. Így már készen állok a következő menet buszozásra. A Tayrona Nemzeti Parkba 35 ezer a belépő, megpróbálom eladni a nemzetközi diákom, de nem jön be. Kicsit örülök hogy észre vették hogy csalni akarok.

A park bejáratánál egy másik pici buszba szállunk, ami bevisz addig a helyig, ahonnan már tényleg csak vagy gyalog, vagy lóháton folytathatjuk. Az első szállás 40 perc, útálok cipekedni, izzadni a 40 fokban. De egy helyi lánnyal jövünk, olyan, mint egy angyal. A pékségben dolgozik a kempingben, meggyőz, hogy aludjunk ott, így sokkal olcsóbbra jön ki a szállás, mint számítottunk rá. Hurrá!! Mesél magáról, hogy tanul és közben itt dolgozik, csicsereg a hangja. Ő is Santa Marta-ból jött, ő is itt kutyagol ebben a szaunában, de ő örül neki. Pedig melózni megy, nem lazulni, mint én. Kiderül, hogy mindenképp ki kell próbálnunk a csokis kenyeret a pékségben, meg hogy a kemping tulajdonosa ma ünnepli a szülinapját. És végre megérkezünk. A kemping egy pálmafás liget, függőágy 10.000, sátor 12.000. A duplájára számítottunk. Állítólag nincsenek szúnyogok, de a helyieket egyébként se csípik, a lábunk meg úgy néz ki mintha valami durva kiütésünk lenne, tehát Judit nagyon okosan meggyőz hogy aludjunk sátorban. A recepciós fiú a sátorhoz vezet, áthúzza a lepedőt, és nagyon kedves. Miután lecuccolunk, irány a vízpart.

szólj hozzá: 10. nap: A gyilkos Karip-tenger

A látvány igéző, mintha az óceánparton lennél, olyan erő van a Karib-tenger hullámaiban. A kirakott tábla figyelmezet, hogy ha nem akarsz csatlakozni ahhoz a több mint 100 halotthoz, aki elcsábult a hullámoktól és vizihullaként végezte, akkor menj tovább a következő öbölbe. A végtelen tömeg és erő szerintem minden idelátogatót szerelembe ejt.

Ez pedig az életérzés video, mintha nem is 2012-ben lennél.

szólj hozzá: 10. nap: Egy szelet a paradicsomból

Egy órát sétálunk, partról partra, keresve azt a nagyon szépet. Nem nagyon találom melyik miért szebb, mint a másik, és kompromisszumot kötünk, most fürdünk, majd utána megyünk tovább. Fél 7-re, sötétedésre tervezzük, hogy visszaérünk, közben természetesen szembejön az egyszarvú és kis csapata, a video elején véletlenül rögzítettem is.

szólj hozzá: 10. nap: Paradicsom fehér lóval

Majd eszünk és beájulunk a kis sátrunkba.

Az este nagy részében sörözünk a parton, fura alakok fura ajánlatokkal álnak elő, majd elmegyünk az egyetlen helyre ahol Tagangán épp buli van.

Ülünk a parton, hátunk mögött a Karib-tenger, hajók, csillagok, utcakutyák mindenhol. Faggatjuk a túravazetőnket. Kiderül, hogy termesztett már banánt, kokát, volt szakács a Ciudad Perdida-n, és két éve vezet túrákat. Most 26 éves, és tanul. Meg hogy nagyon furának tartotta, hogy az angol lányt, Camillát hagyták a sérült lábával a barátai hátra maradni, mert egy columbiai sose tenne ilyet. Elgondolkoztunk, mi a jobb? Ha a kolumbiai férfiak segítenek a nőknek, előzékenyek, törődnek velük, mindig hazakísérnek, közben meg simán otthon hagyják az asszonyt a gyerekekkel és elmennek bulizni, vagy a holland férfiak, akik sose segítenek, végigvonszolhatod az óriás bőröndödet a városon anélkül, hogy akár egyszer is megkérdezzék, hogy segíthetnek-e, viszont minden vasárnap lelépnek a gyerkőcökkel két órára a játszótérre, és a feleség meg teázgat a barátnőivel. Magyarország talán a kettő között van. Lehet, hogy segítenek a buszon, ha jó napod van, de nem valószínű, hogy apuci heti 2 óra szabadságot ad anyucinak vasárnaponként.

Isszuk a söröket a parton, közben mellénk szegődik egy iraki fiú, egy csapat utcakutyával, aki azt magyarázza, hogy most éppen kipróbálja milyen törvényen kívülinek lenni. Többször kínálnak a helyi árusok spacecake-kel. A túravezető fiú, aki termeszett már kokát,  nem tudja mi az. Végül leesik, hogy azért olyan sok itt a drog, mert egy hippifaluban vagyunk. (és épp Kolumbiában)

Aztán a fiú aki 5 napig gondunkat viselte a túrán, elvisz minket táncolni is. A helyen nulla kolumbiai zene szól. Hallatszik, hogy főleg turistákból élnek, és csak külföldi számok mentek. Bizarr, hogy életem első kolumbiai party-ján gyakorlatilag MTV szól, és a bulizók többsége angolul beszél. Összefutunk az elveszett városból megismert csapattal is, az angol fiúkkal és a holland lányokkal. Majd elkezdek Judit táncpartnerének a barátjával táncolni, egy szörnyen béna helyi fiúval. Feltűnően unatkozom tánc közben. A srácok hoznak Aguadiente-t (ányizspálinkát). Lehet nagy megtiszteltetés, de attól még nem untom kevésbé az egészet. Itt vagyok egy teraszon, szól az MTV, csillog a tenger a hátam mögött, egy szörnyen csúnya és béna fiúval táncolok. Hol vannak a salsa ördögei kérem szépen???

Majd a buli egyszer csak véget ér egykor, mikor ez ember kezdene belemelegedni. Kimegyünk a partra, és várjuk, hogy a rendőrök eltűnjenek és egy illegális buliban folytathassuk az éjszakát. Várunk, várunk, part, helyi arcok, hogy ne legyen feltűnő, hogy csak ketten vagyunk csajok, hozzácsapódtunk az angol srácokhoz, akik igazából nulla biztonságérzetet adtak, de legalább van néhány ismerősnek tűnő arc.

A rendőrök egyszer csak elmennek, és elindulunk a buliba. Útközben nem teljesen tiszta honnan származó srácokkal megyünk, de szőkék voltak, és angolul beszéltünk, azt hiszem, németek. Aztán az angol-holland ismerőseink felszívódtak, és egy helyi fiú egy sötét utcára mutogat, hogy erre kell menni. Nem hiszem, hogy bármi baj lehetne, de nem érzem 100 százalékig biztonságosnak a helyzetet, és hazaslattyogtunk a kivilágított utcán.

A szálláson felmegyek teregetni a tetőre, és véletlenül felébresztem az egyik függőágyban szendergő fiút. Integet, hogy menjek oda, ignorálom. Majd visszamegyek a szobába és alvás. Sötét van. Szinte alszunk. Zörörg az ablak finoman. Zörög. Szólok Juditnak hogy hallod? Nem. Felkapcsolom a villanyt nagy dirrel durral, kinyitom az ajtót, és ott áll a függőágyas fiú, kérdezi, hogy itt van Tomi? Ez a szituáció a nap vicce. Sztem fele annyi idős, mint én.

A mai napon befejeződik a túra, és néhány óróra kipróbáljuk hogyan lehet pénz nélkül boldogulni.

Reggel Wilson hiányolja, hogy mi volt este a bulival, amit előző reggel követeltem. Hm. Reggeli után indulunk, és 3 óra alatt visszaérünk a faluba, ahol a terepjáró kirakott minket néhány napja. Kapunk egy finom búcsúebédet, mindenki vesz sört, és ünnepeljük milyen ügyesek voltunk. Utána jön két terepjáró, és visszavisz minket Santa Marta-ba. Mire megérkezünk számomra is kiderül ,hogy nincs egy fityingünk sem. „Kölcsönkérünk”a német-amerikai-kolumbiai apukától 500 pesot, ennyi kellene még 2 buszjegyhez. Persze egyértelmű hogy sose fogjuk visszaadni, mert nem találkozunk többet. Csak tízezres van nála.Ezzel el tudunk jutni a szomszéd faluba, Tagangába, ahol a csomagjainkat hagytuk. Búcsúzóul egy kávéra is meghívnak.

Majd Wilson szuper kedves, elkísér arra a sarokra, ahonnan Tagangába indul a busz. Este ő is átjön sörözni. A buszon leszólít egy holland nő, aki Venezuelából 1,5 éve költözött át Tagangába, mert ott gáz a helyzet mostanában. Ajánl egy kellemesebb hostelt, a mienk ugyanis gyakorlatilag olyan, mint egy szoci kollégium. A helyet egy lány tartja fenn, a kisbabája is vele van. Megbeszéljük, hogy visszajövünk, ha tudunk pénzt kivenni. Viszont az ATM rossz. A Turkol Hostel-nél tudunk bankkártyával fizetni, de se kajára, se semmi másra nincs egy fityinkánk. Annyi pénzünk sincs, hogy egy ember be tudjon menni a busszal Santa Marta-ba. Azért szólok Juditnak, hogy kérdezze meg a buszsofőrt, elvisz-e minket ennyiért. A fickó mosolyog és int, hogy pattanjunk be. Ez egy szuper lejmolós nap.

Santa Marta-ban már a harmadik bankban int be az ATM, tehát nem működik a kártyám Kolumbiában, nagyon jó. Judit viszont tud pénzt kivenni. Veszünk szúnyog elleni spray-t, mert Judit már a túra eleje óta gyönyörű óriási szúnyogcsípésekkel büszkélkedett, én meg a tegnap kinszenvedős napon nem figyeltem, és úgy nézek ki mintha kiütéseim lennének.

Veszünk a Santa Marta főtere melletti büfében avénát, ezt a nagyon finom zabitalt, amit  akár majd otthon is megpróbálhatok megcsinálni.

Majd legeltetjük a szemünket a gyönyörű színes, kézzel készített álomtáskákon.

Hét órára érünk vissza a szállásunkra, ekkorra beszéltük meg Wilsonnal is. Végül 9-re készülünk el. A boltban veszünk sört, és kiülünk a Karib-tenger partjára beszélgetni.

Hippifaluban ébredés, és dzsungelben alvás. A kettő között meg ennyi történt:

Reggel a hippifaluból behoznak minket Santa Marta-ba az ügynökséghez, irány a dzsungel! Bepattanunk egy terepjáróba egy német-kolumbiai-amerikai család társaságában. A gyerkőcök 14 és 17 évesek. A szülők bevállalósak, ha a gyerekekkel a dzsungelbe mennek kirándulni. Ráadásul a gyerkőcökben nyoma sincs a lázadó, szüleiknek beszólogató, világból kiábrándult tininek. Inkább nyíltak, pengék és érdeklődőek. Aztán egy másik hostelből felszedtünk még 2 őrult holland lányt 2 angol srácot, és egy ausztrált. 12 ember egy terepjáróban, multikulti party. 2-3 órát megyünk, a holland lányok énekelnek, ismerkedünk ki kicsoda, egymásba izzadva. Végül lepakolnak minket egy kis faluban a dzsungelben.

A túra következő pillanatai evéssel telnek. Megetetnek szendviccsel, és Wilson, a túravezető elmondja, hogy miről fog szólni az elkövetkező 5 nap. Aztán irány a hegy. Párás meleg van, és csak fölfelé megyünk. Azok a növények, amiket otthon cserépben nevelgetek, itt méteresre nőnek és gyönyörűek.

szólj hozzá: 4. nap: Elveszett Város túra

Mikor felérünk egy hegytetőre, megállunk, és dinnyét kapunk. Elég abszurd, hogy ilyen szinten kiszolgálják a turistákat. Bár az ötnapos túra több, mint háromszor annyiba kerül, mint itt egy ember havi fizetése.. de valóban, a dinnye után könnyebben megy a gyaloglás.

Még megyünk egy órát, itt meg Wilson meghív minket kávézni egy bódéban.

Mesél arról, milyen az élet a dzsungelben. Hogy a helyiek először banánt, kávét, majd kanabiszt, végül kokát termeltek, hisz nekik mindegy banán, vagy koka. Aztán az amerikaiak lefújtáka  területet, és az itt élők gyakorlatilag megélhetés nélkül maradtak, mert kipusztultak a növények. Azt mondja, jelenleg csak néhány paraszt maradt, a legtöbben elhagyták a földeket. Íme a story spanyolul:

Már nem sokat gyaloglunk, mire megérkezünk a táborba, és fürdés. Ha nem lenne ennyire meleg, azt hinném álmodom. Egy vízeséshez megyünk, és 3-4 méterről kell ugrani, hogy fürödhess. Körülötted a dzsungel, liánok. Zubog az élet hangja. Az egyik barátnőm mesélt erről a helyről, ők két éve járták meg a Ciudad Perdida-t. Neki köszönhetem, hogy most itt vagyok.

Besötétedett, és egy függőágyban ringatózom. A szakács főz. A dzsungel körülöttem tele van élettel, zubog, zizeg, zúg, zümmög.

A vacsi fennséges, halat csináltak nekem, a többiek csirkét kapnak. Tele a pocak, majd a kb. velünk egykorú túravezető sztorizgatni kezd. Megmutatja, milyen kígyók vannak, melyik agresszív, melyik nem, és hogy melyikbe mennyi idő alatt halsz bele. Aznap este senki nem mozdul ki a függőágyból hogy elmenjen WC-re..

(Ja, és ma láttam indiánokat átkelni a folyón, 2 gyermekkel!!!!!!, olyan volt mint egy jelenés.)

Még több életérzés video a mai napról itt:

Haza az iskolából a dzsungelben: http://videa.hu/videok/nagyvilag/4.-nap-hogy-elnek-a-ciudad-perdida-dzsungel-Ps6dKcOUQ1tYOoQk

Véletlen video a fürdésről: http://videa.hu/videok/nagyvilag/4.-nap-furoparty-a-dzsungelben-ciudad-perdida-elveszett-varos-Da5sB1aq5KTLQW1J

Santa Marta unalmas, inkább irány egy trendi kis hippifalu, Taganga.

A mai terv megtalálni az ügynökséget, akikkel az elveszett városba (Ciudad Perdida) megyünk. Santa Marta nem túl izgalmas, ezért kihasználjuk a lehetőséget, és az ügynökségben dolgozó hölgy rokona átvisz minket a szomszéd hippifaluba, Tatangába.

Mivel bedöglött a domb alján a kocsi, a sofőr megkéri a fiát, hogy hozzon fel minket motorral a hostelbe. Kb. életem második motoros élménye, csak most egy kisfiú mögött ültem, és egy poros faluban száguldoztunk, de izgi volt..

Majd irány a part. Ha nem lenne tele szeméttel, olyan lenne mint Horvátország, csak izgalmasabb ételekkel, meg jugo-val. Ebédre halat eszünk kókuszos rizzsel és salátával, vacsorára jugo-t tejjel. Az enyém egy paradicsomszerű gyümölcsből készült, és luxusérzés volt a gyümölcslé szürcsölése, még meg nem láttam, hogy a benne levő jég nem zacskós vízből van. Hm. Egy óra alatt csak kiderül hogy rosszul leszünk-e. 

Kolumbiában alappara, hogy az étel, amit eszel jó-e, a víz amit iszol, tiszta-e. Nem néztem unánna, mi történik, ha megbetegszem az ételtől, italtól, jobb, ha nem tudom. Végül egy óra alatt kiderül, túlélem.. Hálás vagyok, hogy nem egy gyomorrontással kezdem a csuda nyaralást.

Végigjárjuk a partot, kb 100 méterenként egy újabb öböl terül el, és egyre kevesebb az ember. Fél óra alatt kétszer találkoztunk 16 éves katonákkal, akik átvizsgálták a táskáinkat. Kábítószert keresnek. Engem zavar, Judit már megszokta.

Íme ilyen az első karibi strandolásunk: