Pásztor kunyhóban aludni két albán pásztorral és két cseh fiúval, egy maximum három fős kőkunyhóban. Majd napfelkeltét nézni, lemászni a hegyről, termálfürdőzni, és eljutni az Ohrid-tó partjára Pogradec-be. Helyi nőkkel szállást keresni, akik mindentől rettegnek. Ez jutott mára.
Sokszor felébredek, a srácok is félálomban vannak. Várom a hajnalt, hogy végre szabadulhassak. Öt után már világosodik, felkelek. Aztán a fiatal pásztor fiú, majd a Pávo és a házigazda is ébred.
Gyönyörűek a hegyek. A csend. Az apró zajok, az állatok, a béke. Pavo-val végignézzük a napfelkeltét. Alattunk egy egész hegység.
Megfogadom, hogy szerzek egy sátrat, szeretnék néha ilyen helyen ébredni. Teljesen önszántamból, nem csak kíváncsiságból és kalandvágyból, mint most.
Majd Gabriel is felkel, és felmegyünk vízért. Az éjjel a buliban minden folyadék elfogyott.
De ilyen korán még nem kezd olvadni a hó. Szóval víz nélkül kell lemennünk. Annyival szerencsésebb a helyzet, mint tegnap, hogy még csípős hideg van, nem forró délután, mint tegnap a hegymenetben.
Aztán visszatérünk a táborba, és a fiúk elmagyarázzák a házigazdának, hogy mennünk kell, pedig az albánok nagyon szeretnék, hogy maradjunk. Milyen lehet itt maradni kétszáz báránnyal, és egy másik fickóval? Odaadom nekik a tesómnak szánt rakiát, amit előző este kizsarolták, hogy bontsam meg.
A fiúk tündérek, megadják az idejét a búcsúnak. Én biztos csak köszönnék, és mennék, de a cseh fiúk mintha ismernék a dörgést hogy kell búcsúzni, fél óráig tart az elköszönő szertartás. Várunk Leonardora, a fiatal pásztorfiúra, mert ő is lejön velünk.
És indulunk lefelé. Húsz percig van türelme hozzánk, majd eltűnik. A terep nehéz, sziklás az út. Többször kicsúszik alólam a talaj, seggre ülök. Az izmaim még fáradtak a tegnapi mászástól. Vizünk ugye nincs, de legalább lefele megyünk, és nincs még meleg. 3,5 órát tart az út lefelé. Szandálban vagyok, a sziklák szétkapják a talpamat. Olyan csodás az emberi test, addig termeli a fájdalomcsillapítót, ameddig kell. Keressük a helyet, ahol felfele megpihentünk, de csak nem akar szembe jönni. Végre két óra lefele menet után megtaláljuk. Pihi. A fiúktól kapok reggelit. Majd felkészülten elővesznek két doboz sört. eddig cipelték. Szóval már biztos, hogy belátható időn belül lejutunk. Gabriel az egyeten, akinek ismerős a táj. Mintha tudná, hol vagyunk. Elég megnyugtató. Mindannyian a hegy lábánál levő csapra (vízre) vagyunk rákattanva. Az a fókuszpont. Onnan jöttünk, oda kell megérkeznünk. de egyszer csak a srácok eltűnnek egy kapualjban. Mire odaérek, már ittak vizet, és egy mosolygós család kerülget minket. Kapunk kávét, cukorkát, dzsemet, a nagyi végigtörülget minket törülközővel. Görög-albán család, négy generáció, itt nyaralnak. A srácok megint zseniálisak a kommunikációban. Olyan ez az egész, mint egy csoda. Gondolkozom, hogy vettek észre minket, mert a teraszukról nem látszik az utca. Kiderül, hogy vártak minket, a kertből figyelték, ahogy jövünk le a hegyen. Útravalóul adnak paradicsomot a kertjükből, a cseh srácok meg a gyerkőcöket ajándékozzák meg csokival. Aztán indulunk tovább.
Megállunk a hotel-vendéglő előtt, mert rakiát akarok venni az öcsémnek, ha már otthagytam a tesómnak szánt üveget a hegyi embereknek. A 12 éves fiúcska mosolyog, összeöntögeti nekem a fél literes üvegbe a maradékokat, majd közli, hogy 500 lek. Mondom neki tegnap 300 volt. Mosolyog, és azt mondja, ma 500. Ok. Viszlát. A drága gyermeknek az arcára fagy a mosoly. Tegnap helyiekkel voltunk, helyi árat fizettünk. De igazságtalannak érzem, ajándékba adtam a páleszt a helyieknek és utána majdnem dupla árat kér az összeöntögetett rakiáért. Kenje a hajára, akár cuki 12 éves, akár nem.
Vannak blogok, ahol azt olvasni, itt nincs a turistáknak külön ár. Már többször belefutottam, hogy van. Nagyon gyorsan változik minden. Szóval még megvan az a romantikus, vendégszerető, becsületes albán vonal, és mellé a turisták által gyakrabban látogatott helyeken jön ez a turista lehúzó mentalitás. Az albánok egész évben külföldön gürcölnek, pumpálják haza a pénzt a családnak, a leleményesebbek pedig nyárra hazajönnek és a turizmusból élnek. Velem valahogy ritkán történt meg hogy turista árat kapok, de a cseh fiúk mesélték, hogy mindig többet fizetnek.
A cseh fiúk, Pavel és Gabriel várnak rám az úton, megyünk a termálfürdőbe. Kirakom a kezem, megáll egy autó azonnal, de csak egy főt tudnak elvinni. A srácok mondják hogy pattanjak be, találkozunk a termálban. De valahogy nem hiszem, hogy látom még őket. A nevüket sem tudom. Elhagytam az őrangyalaimat egy pillanat alatt. L Mikor kiraknak a termálnál, kiderül, hogy csak azért hoztak ide hogy jó helyen legyek, ők nem ide jöttek. Ez is sokszor megtörtént már, hogy engem biztonságban akartak tudni, és inkább elvittek valameddig, mikor nekik nem is ez az úticéljuk.
Leülök az első bárban. Kávét kérek. Várom a srácokat. Elkezdem rajzolni a Pogradec táblát, és előkészítem a naplóm, hogy amint meglátom őket, elkérem a nevüket. A kávé nem érkezik, mert a pultos egy komoly kártyapartiban van benne, és én vagyok az egyetlen vendég. (Lehet, hogy nem véletlenül?) Így pont jó. Nem kell fogyasztanom. Maximum tíz perc telik el, és a srácok integetnek egy autóból. Leülnek mellém, rendelek nekik söröket. Nagyon örülök hogy itt vannak, Gabrieltől azonnal elkérem az elérhetőségüket, többet nem lesz ilyen hogy elhagyom őket és azt se tudom mi a nevük.
Majd irány a termálfürdő. Többszáz éves kőhídacskán vezet az utacska a termál medencécskébe. Helyiek vannak főleg. Elindulunk fölfele a folyón, hogy úszásra alkalmas (elég mély) vizet találjunk, de nem jön össze. Viszont a srácok remekül elszórakoznak, ugrálnak a szikláról, birkóznak, mint a kölyökkutyák, nagyon helyesek. Aztán irány ebédelni. Lekváros kenyér paradicsommal és uborkával, amit a görög-albán családtól kaptunk. Mennyei csemege. J Persze csak náluk van kaja, én sosem szoktam gondoskodni az élelmezésemről előre.
Miután megetettek, érzem hogy indulnom kell. Ők nem sietnek, megvárják még elkezd hűvösebb lenne, az 2-3 óra, de nekem mennem kell, hív az út, az Ohrid-tó. Nagyon hálás vagyok nekik, nemcsak a kalandért, hanem hogy láttam milyen varázslatos módon tudnak kapcsolódni a helyi emberekkel. Különleges emberek. Soha viszlát.
Öt kilométert kell gyalogolnom az elágazásig, ahol már járnak autók. Meleg van, nehéznek tűnik a táskám. Legalább negyed órát szerencsétlenkedek gyaloglás címszó alatt, mire jön egy autó három helyi fickóval. Bepattanok. Az egyikük még angolul is beszél. Jupii!! Az elágazás utáni első faluig visznek. Majd kiszállok. Nulla autó az úton. Gyaloglás. Itt minden annyira gyönyörű. A falu, a folyó, a természet. A folyó vize csuda kék, egyszerűen eszméletlen hogy itt mennyi gyönyörű, tiszta vizű folyó és tó maradt még. Vagy csak annak látszanak, de például a Komani-tóból ittam, és semmi bajom nem lett tőle.
Majd jön egy autó, egy szörnyen gonosz szemű bácsikával. Mondja hogy pattanjak be. Útközben leesik, hogy ez egy taxi furgon. Felszedi az embereket pénzért, mintha helyi buszjárat lenne. Beszáll még valaki, aki picit tud angolul, így el tudom mondani hogy Korcha felé megyek. A vénember azonnal kérdezi, hogy mennyit fizetek neki, hogy elvigyen. Mondom hogy stoppal megyek. Akkor se ülnék vele négy órát egy autóban ha ő lenne az egyetlen autós Albániában. Inkább gyalogolnék. De most el kell jutnom a következő stoppomig. Mikor kirak, kérdezem mennyi, 300 lek. Ez helyi viszonylatban nyolcszoros ár, de legyen vele boldog. Neki kell tükörbe néznie reggel, ráadásul ezt a gonosz arcot kell látnia.
Elkezdek gyalogolni, mert nincs kedvem ott állni. Begyaloglok az erdőbe, mellém szegődik egy helyi fickó. Szokásos beszélgetés, hova megyek, miért egyedül, az nagyon messze van, hogy hívnak, honnan jöttem. Majd jön egy autó, stoppolok, megáll, Korcha-ig mennek. :)
Francia srácok. Autót bérelnek és vadkempingeznek. Beszélgetünk az élet nagy dolgairól, az albánok szemétkezelési kultúrájáról, (illetve ennek hiányáról) még szerencse hogy nem voltak Dél-Amerikában. Hét óra után érkezünk Korcha-ba, és annyira jó fejek, hogy elvisznek a város túloldalára, a Pogradec felé vezető útrhoz. Öt percet stoppolok, és megáll egy helyi srác, családi vacsorára megy Pogradec-be. Közben lemegy a nap. A városközpontban rak ki egy internet kávézó előtt, nyolc óra után. Két hostel van a városban, az egyikről nincs vélemény, a másikat halálra dícsérik. Legalább négy helyi srác próbál útba igazítani, hogy merre van a cél hostel, de mind az ellenkező irányba mutogat.
Majd leszólít egy fiatal lány, hogy segít megkeresni a címet, csak várjuk meg az anyukáját, aki hazaviszi a bevásárló szatyrot. Kiderül hogy tizennyolc éves, és hamarosan indul Amerikába, a Harward-on fog tanulni. Öt perc múlva visszatér anyuka.
Visszamegyünk a netkávézóba, ők nem akarnak bemenni, mert egy másikra gondoltak. Mondom, hogy itt tudnak segíteni a srácok, hova kell mennem. Megint megnézzük a hostelworld térképét. Ilyen nevű hotel nincs a városban mondja a leányzó. (orra előtt a hostelworld a fotókkal és a térképpel) Majd elindulunk, kóválygunk, fogalmuk sincs mi hol van. Betérek a legpuccosabb hotelbe megkérdezni az árakat a kedvükért, de a recepciós nem tud angolul. Majd találunk egy utcasarkot, ami számomra viszonyítási pont. Közben percenként elmondja, hogy ő itt él 18 éve, és ebben a városban nincsen ilyen nevű hotel medencével, higgyem el neki, ez egy átverés. Mikor mesélem neki, hogy ez egy diákszállás, hostel, ahol olcsón, több ember alszik egy szobában, fintorog. Miután vagy negyven perce kóválygunk, elkezdem elveszíteni a türelmem. Jó szándékúak, de inkább hátráltatnak, mint segítenek. Megköszönöm nekik, hogy segíteni próbáltak, és mondom nekik, hogy egyedül folytatom.
Öt perc múlva megtalálom a másik viszonyítási pontot, és rá két percre a hostelt. Ami nem létezik. Mert amiről nem tudok, az nincs. Majd remélhetőleg felnő az egyetemen, távol ettől a félelem kultúrán alapuló országtól. Mert nem megy be az internet kávézóba, ahol fiatal srácok vannak, mert fél. Nem sétál egyedül 18 évesen a városban, ahol helyismerettel rendelkezik, mert fél. Két hete vagyok itt. Egyedül. Nőként. A félelem kilencven százaléka teljesen alaptalan, a tíz százalékkal meg szerencsére nem futottam össze.
A hosteles lány külföldi, önkéntesként van itt, beleszeretett az országba. Útbaigazít, hol tudok enni, de én betérek egy gyros-oshoz. Kérek egy vega szendvicset. Gyártanak nekem egyet, bár nincs benne a kínálatban. 100 lek. Majd visszamegyek a hostelbe, és bezuhanok az ágyba.
Utolsó kommentek