elcamino

Pásztor kunyhóban aludni két albán pásztorral és két cseh fiúval, egy maximum három fős kőkunyhóban. Majd napfelkeltét nézni, lemászni a hegyről, termálfürdőzni, és eljutni az Ohrid-tó partjára Pogradec-be. Helyi nőkkel szállást keresni, akik mindentől rettegnek. Ez jutott mára.

Sokszor felébredek, a srácok is félálomban vannak. Várom a hajnalt, hogy végre szabadulhassak. Öt után már világosodik, felkelek. Aztán a fiatal pásztor fiú, majd a Pávo és a házigazda is ébred.

Gyönyörűek a hegyek. A csend. Az apró zajok, az állatok, a béke. Pavo-val végignézzük a napfelkeltét. Alattunk egy egész hegység.

Megfogadom, hogy szerzek egy sátrat, szeretnék néha ilyen helyen ébredni. Teljesen önszántamból, nem csak kíváncsiságból és kalandvágyból, mint most.

Majd Gabriel is felkel, és felmegyünk vízért. Az éjjel a buliban minden folyadék elfogyott.

De ilyen korán még nem kezd olvadni a hó. Szóval víz nélkül kell lemennünk. Annyival szerencsésebb a helyzet, mint tegnap, hogy még csípős hideg van, nem forró délután, mint tegnap a hegymenetben.

Aztán visszatérünk a táborba, és a fiúk elmagyarázzák a házigazdának, hogy mennünk kell, pedig az albánok nagyon szeretnék, hogy maradjunk. Milyen lehet itt maradni kétszáz báránnyal, és egy másik fickóval? Odaadom nekik a tesómnak szánt rakiát, amit előző este kizsarolták, hogy bontsam meg.

A fiúk tündérek, megadják az idejét a búcsúnak. Én biztos csak köszönnék, és mennék, de a cseh fiúk mintha ismernék a dörgést hogy kell búcsúzni, fél óráig tart az elköszönő szertartás. Várunk Leonardora, a fiatal pásztorfiúra, mert ő is lejön velünk.

És indulunk lefelé. Húsz percig van türelme hozzánk, majd eltűnik. A terep nehéz, sziklás az út. Többször kicsúszik alólam a talaj, seggre ülök. Az izmaim még fáradtak a tegnapi mászástól. Vizünk ugye nincs, de legalább lefele megyünk, és nincs még meleg. 3,5 órát tart az út lefelé. Szandálban vagyok, a sziklák szétkapják a talpamat. Olyan csodás az emberi test, addig termeli a fájdalomcsillapítót, ameddig kell. Keressük a helyet, ahol felfele megpihentünk, de csak nem akar szembe jönni. Végre két óra lefele menet után megtaláljuk. Pihi. A fiúktól kapok reggelit. Majd felkészülten elővesznek két doboz sört. eddig cipelték. Szóval már biztos, hogy belátható időn belül lejutunk. Gabriel az egyeten, akinek ismerős a táj. Mintha tudná, hol vagyunk. Elég megnyugtató. Mindannyian a hegy lábánál levő csapra (vízre) vagyunk rákattanva. Az a fókuszpont. Onnan jöttünk, oda kell megérkeznünk. de egyszer csak a srácok eltűnnek egy kapualjban. Mire odaérek, már ittak vizet, és egy mosolygós család kerülget minket. Kapunk kávét, cukorkát, dzsemet, a nagyi végigtörülget minket törülközővel. Görög-albán család, négy generáció, itt nyaralnak. A srácok megint zseniálisak a kommunikációban. Olyan ez az egész, mint egy csoda. Gondolkozom, hogy vettek észre minket, mert a teraszukról nem látszik az utca. Kiderül, hogy vártak minket, a kertből figyelték, ahogy jövünk le a hegyen. Útravalóul adnak paradicsomot a kertjükből, a cseh srácok meg a gyerkőcöket ajándékozzák meg csokival. Aztán indulunk tovább.

Megállunk a hotel-vendéglő előtt, mert rakiát akarok venni az öcsémnek, ha már otthagytam a tesómnak szánt üveget a hegyi embereknek. A 12 éves fiúcska mosolyog, összeöntögeti nekem a fél literes üvegbe a maradékokat, majd közli, hogy 500 lek. Mondom neki tegnap 300 volt. Mosolyog, és azt mondja, ma 500. Ok. Viszlát. A drága gyermeknek az arcára fagy a mosoly. Tegnap helyiekkel voltunk, helyi árat fizettünk. De igazságtalannak érzem, ajándékba adtam a páleszt a helyieknek és utána majdnem dupla árat kér az összeöntögetett rakiáért. Kenje a hajára, akár cuki 12 éves, akár nem.

Vannak blogok, ahol azt olvasni, itt nincs a turistáknak külön ár. Már többször belefutottam, hogy van. Nagyon gyorsan változik minden. Szóval még megvan az a romantikus, vendégszerető, becsületes albán vonal, és mellé a turisták által gyakrabban látogatott helyeken jön ez a turista lehúzó mentalitás. Az albánok egész évben külföldön gürcölnek, pumpálják haza a pénzt a családnak, a leleményesebbek pedig nyárra hazajönnek és a turizmusból élnek. Velem valahogy ritkán történt meg hogy turista árat kapok, de a cseh fiúk mesélték, hogy mindig többet fizetnek.

A cseh fiúk, Pavel és Gabriel várnak rám az úton, megyünk a termálfürdőbe. Kirakom a kezem, megáll egy autó azonnal, de csak egy főt tudnak elvinni. A srácok mondják hogy pattanjak be, találkozunk a termálban. De valahogy nem hiszem, hogy látom még őket. A nevüket sem tudom. Elhagytam az őrangyalaimat egy pillanat alatt. L Mikor kiraknak a termálnál, kiderül, hogy csak azért hoztak ide hogy jó helyen legyek, ők nem ide jöttek. Ez is sokszor megtörtént már, hogy engem biztonságban akartak tudni, és inkább elvittek valameddig, mikor nekik nem is ez az úticéljuk.

Leülök az első bárban. Kávét kérek. Várom a srácokat. Elkezdem rajzolni a Pogradec táblát, és előkészítem a naplóm, hogy amint meglátom őket, elkérem a nevüket. A kávé nem érkezik, mert a pultos egy komoly kártyapartiban van benne, és én vagyok az egyetlen vendég. (Lehet, hogy nem véletlenül?) Így pont jó. Nem kell fogyasztanom. Maximum tíz perc telik el, és a srácok integetnek egy autóból. Leülnek mellém, rendelek nekik söröket. Nagyon örülök hogy itt vannak, Gabrieltől azonnal elkérem az elérhetőségüket, többet nem lesz ilyen hogy elhagyom őket és azt se tudom mi a nevük.

Majd irány a termálfürdő. Többszáz éves kőhídacskán vezet az utacska a termál medencécskébe. Helyiek vannak főleg. Elindulunk fölfele a folyón, hogy úszásra alkalmas (elég mély) vizet találjunk, de nem jön össze. Viszont a srácok remekül elszórakoznak, ugrálnak a szikláról, birkóznak, mint a kölyökkutyák, nagyon helyesek. Aztán irány ebédelni. Lekváros kenyér paradicsommal és uborkával, amit a görög-albán családtól kaptunk. Mennyei csemege. J Persze csak náluk van kaja, én sosem szoktam gondoskodni az élelmezésemről előre.

Miután megetettek, érzem hogy indulnom kell. Ők nem sietnek, megvárják még elkezd hűvösebb lenne, az 2-3 óra, de nekem mennem kell, hív az út, az Ohrid-tó. Nagyon hálás vagyok nekik, nemcsak a kalandért, hanem hogy láttam milyen varázslatos módon tudnak kapcsolódni a helyi emberekkel. Különleges emberek. Soha viszlát.

Öt kilométert kell gyalogolnom az elágazásig, ahol már járnak autók. Meleg van, nehéznek tűnik a táskám. Legalább negyed órát szerencsétlenkedek gyaloglás címszó alatt, mire jön egy autó három helyi fickóval. Bepattanok. Az egyikük még angolul is beszél. Jupii!! Az elágazás utáni első faluig visznek. Majd kiszállok. Nulla autó az úton. Gyaloglás. Itt minden annyira gyönyörű. A falu, a folyó, a természet. A folyó vize csuda kék, egyszerűen eszméletlen hogy itt mennyi gyönyörű, tiszta vizű folyó és tó maradt még. Vagy csak annak látszanak, de például a Komani-tóból ittam, és semmi bajom nem lett tőle.

Majd jön egy autó, egy szörnyen gonosz szemű bácsikával. Mondja hogy pattanjak be. Útközben leesik, hogy ez egy taxi furgon. Felszedi az embereket pénzért, mintha helyi buszjárat lenne. Beszáll még valaki, aki picit tud angolul, így el tudom mondani hogy Korcha felé megyek. A vénember azonnal kérdezi, hogy mennyit fizetek neki, hogy elvigyen. Mondom hogy stoppal megyek. Akkor se ülnék vele négy órát egy autóban ha ő lenne az egyetlen autós Albániában. Inkább gyalogolnék. De most el kell jutnom a következő stoppomig. Mikor kirak, kérdezem mennyi, 300 lek. Ez helyi viszonylatban nyolcszoros ár, de legyen vele boldog. Neki kell tükörbe néznie reggel, ráadásul ezt a gonosz arcot kell látnia.

Elkezdek gyalogolni, mert nincs kedvem ott állni. Begyaloglok az erdőbe, mellém szegődik egy helyi fickó. Szokásos beszélgetés, hova megyek, miért egyedül, az nagyon messze van, hogy hívnak, honnan jöttem. Majd jön egy autó, stoppolok, megáll, Korcha-ig mennek. :)

Francia srácok. Autót bérelnek és vadkempingeznek. Beszélgetünk az élet nagy dolgairól, az albánok szemétkezelési kultúrájáról, (illetve ennek hiányáról) még szerencse hogy nem voltak Dél-Amerikában. Hét óra után érkezünk Korcha-ba, és annyira jó fejek, hogy elvisznek a város túloldalára, a Pogradec felé vezető útrhoz. Öt percet stoppolok, és megáll egy helyi srác, családi vacsorára megy Pogradec-be. Közben lemegy a nap. A városközpontban rak ki egy internet kávézó előtt, nyolc óra után. Két hostel van a városban, az egyikről nincs vélemény, a másikat halálra dícsérik. Legalább négy helyi srác próbál útba igazítani, hogy merre van a cél hostel, de mind az ellenkező irányba mutogat.

Majd leszólít egy fiatal lány, hogy segít megkeresni a címet, csak várjuk meg az anyukáját, aki hazaviszi a bevásárló szatyrot. Kiderül hogy tizennyolc éves, és hamarosan indul Amerikába, a Harward-on fog tanulni. Öt perc múlva visszatér anyuka.

Visszamegyünk a netkávézóba, ők nem akarnak bemenni, mert egy másikra gondoltak. Mondom, hogy itt tudnak segíteni a srácok, hova kell mennem. Megint megnézzük a hostelworld térképét. Ilyen nevű hotel nincs a városban mondja a leányzó. (orra előtt a hostelworld a fotókkal és a térképpel) Majd elindulunk, kóválygunk, fogalmuk sincs mi hol van. Betérek a legpuccosabb hotelbe megkérdezni az árakat a kedvükért, de a recepciós nem tud angolul. Majd találunk egy utcasarkot, ami számomra viszonyítási pont. Közben percenként elmondja, hogy ő itt él 18 éve, és ebben a városban nincsen ilyen nevű hotel medencével, higgyem el neki, ez egy átverés. Mikor mesélem neki, hogy ez egy diákszállás, hostel, ahol olcsón, több ember alszik egy szobában, fintorog. Miután vagy negyven perce kóválygunk, elkezdem elveszíteni a türelmem. Jó szándékúak, de inkább hátráltatnak, mint segítenek. Megköszönöm nekik, hogy segíteni próbáltak, és mondom nekik, hogy egyedül folytatom.

Öt perc múlva megtalálom a másik viszonyítási pontot, és rá két percre a hostelt. Ami nem létezik. Mert amiről nem tudok, az nincs. Majd remélhetőleg felnő az egyetemen, távol ettől a félelem kultúrán alapuló országtól. Mert nem megy be az internet kávézóba, ahol fiatal srácok vannak, mert fél. Nem sétál egyedül 18 évesen a városban, ahol helyismerettel rendelkezik, mert fél. Két hete vagyok itt. Egyedül. Nőként. A félelem kilencven százaléka teljesen alaptalan, a tíz százalékkal meg szerencsére nem futottam össze.

A hosteles lány külföldi, önkéntesként van itt, beleszeretett az országba. Útbaigazít, hol tudok enni, de én betérek egy gyros-oshoz. Kérek egy vega szendvicset. Gyártanak nekem egyet, bár nincs benne a kínálatban. 100 lek. Majd visszamegyek a hostelbe, és bezuhanok az ágyba.

Bevallom, eddig olyan volt az albániai utam, mint egy álom. De vannak pillanatok, mikor rémálomba fordul egy történet. Mármint mindenkinek a maga rémálmába. Öt órán keresztül másztam hegyet kánikulában, 5 idegen fickót követve valahova a hegyekbe, miközben egy mondatot skandáltam: "Vizet akarok"

Időben felkelek a gijocasteri hotelemben, de megadom a módját a búcsúnak. Lemegyek a hotelhez tartozó kocsmába, ahol reggelit is kapok. 8-kor indulok lefele Gijocaster lépcsőin. Sokáig tart még kigyaloglok a város végébe, ahol stoppolhatok. Tíz perc múlva meg is áll egy fickó, mutatom neki a Voskopolje táblát, visszamutogat, hogy nagyon messze van. De beszállok, és megyünk sokáig, a hegyek között, ki tudja merre visz. Nyugodt vagyok. Aztán felhívja egy barátját, aki tud angolul, hogy tudjon velem kommunikálni. Az érdekelte, hogy miért vagyok egyedül. Utazom. Aztán kirak Permet mellett, a Korcha táblánál.

Stoppolok. Senki. Semmi. Nem értem. Eddig öt percig tartott, hogy felvegyenek. Egy óra várakozás után átmegyek az út túloldalán levő benzinkúthoz és veszek egy kólát. Sose iszom, mert extrémen egészségtelen. De éhes vagyok, és ez tele van cukorral. Visszamegyek a stopposhelyre, semmi. Elsétál mellettem két lány, és a mellettem levő házból odakiáltanak nekik, hogy segítsenek nekem. Az egyikük tud angolul.

Megkérdezi mit csinálok. Stoppolok, megyek Korcha-ba. De a busz nem itt áll meg, válaszolja. Szálljak meg szállodában, és holnap reggel megy a busz. Megígérem nekik, ha nem áll meg senki, akkor majd megszállok a szállodában. Megköszönöm nekik hogy ilyen kedvesek, és elmennek.

Stoppolok. Várok. Semmi. Mi a szösz? Jó helyen vagyok? Ok. Még várok tíz percet, és elindulok gyalog óra 35-kor. De 35-kor két hátizsákos srác jelenik meg a kanyarban. Láttam őket tegnap a Kék Szem forrásnál. Úgy látszik, rájuk vártam. Mi lesz ebből...

Csatlakozom hozzájuk, csehek. Pavel és Gabriel. Vadkempingeznek, gyalogolnak, és ha megáll valaki, beszállnak. Ők ezel a módszerrel, én stoppolva nagyjából ugyanazon az útvonalon, ugyanoda jutottunk. Kiderül, hogy ők is Ohrid felé tartanak. Sétálunk, sétálunk, betérünk egy boltba kenyeret venni. Megáll egy helyi a boltnál, aki eddig hozta el a srácokat. Azt mondja, tovább visz minket. Mármint nincsen közös nyelvünk, amin megbeszélhetnénk, de megyünk vele. Öt percig autózunk, és már ki is szállunk egy vendéglő-hotelnél. Kávés és sör következik. A házigazdánk egy tizenkét éves fiúcska, aki beszél angolul, úgy néz ki mintha ő lenne itt a főnök. Megjelenik a nagyi is, az interjú során kiderül, hogy kilenc gyermeke van. Aztán a fiú kérdezi, hogy felmennénk-e a hegyekbe a fickóval, aki eddig elhozott minket. A srácok azonnal bólintanak. Én kicsit tartok az egésztől, a fickó 29 éves de 36-nak néz ki, kicsit alkoholista, és ugyanúgy meresztgeti a szemeit, mint az albán férfiak általában. (Ebből azt a következtetést vonom le, hogy ahol a nők ennyire nem egyelőek a férfiakkal, az a férfiaknak is ugyanolyan rossz.) Állítólag két óra alatt felér az ember a hegyre. És úgyis vágytam a Valbona Theti kirándulásra, csak nem jött össze. Szóval úgy döntök, hogy megyek a srácokkal, mert ez az egész nap annyira a komfort zónámon kívül esik, nem értem, hogy mi miért történik, miért vagyok itt. Szóval én is megyek, bár nem igazán van ínyemre ez az egész, de itt van a két cseh fiú őrangyalnak. Ráadásul soha vissza nem térő alkalom. Veszek egy fél liter rakiat a tesómnak ajándékba, majd indulás.

Mikor felállunk a kávé mellől, két ló vár minket, egyikre felkötötték a hátizsákjainkat, másikra albán hegylakó vendéglátóink a fémbödönjeiket. Megyünk felfelé, 0,75 liter víz van nálam. Direkt tartogatom, ki tudja mi lesz. Kortyonként iszom. Hegymenet. Izzadok. Lihegek. Tíz percenként felajánlják, hogy üljek fel a lóra, de szeretném legyőzni a hegyet.

Még csak egy órát gyalogoltunk, de már úgy érzem, hogy nem bírom ki. Kortyonként iszom. Az út instabil, sziklás. Elképzelem, hogy fönt van egy Zöld Szem forrás. És egy bár. Ha felérek, beugrom a 4 fokos vízbe, és iszom egy sört. Ez lesz.

Eltelik még egy óra. Már csak tíz perc, mondják az albánok. Már nem is sörről, csak vízről álmodom. Szomjan haltam. Kiszáradt a szám. Lüktet minden. Hegymenet. Majd végre megállunk. Kapunk enni valami sós kenyérfélét, majd előkerül a rakia. Vizet nem isznak, csak rakiát. Nem csoda, hogy 10-15 évvel idősebbnek néznek ki. És szuper boldogtalannak. persze ez csak egy gyors villámpillantás egy napjukba, de látszik, hogy az életük kemény és pálinkaszagú.

Tizenöt perc pihenés után tovább indulunk. Most még durvább hegymenet jön, még instabilabb sziklákkal. Kövesd a lószart és megleled az utat. Már egy csepp vizem sincs. Azt kántálom magamban hogy „vizet akarok, vizet akarok”.

Néha feladom, és leülök. Ilyenkor az egyik cseh fiú mindig bevár. Cseh tündérek az albán hegyekben. Öt órája találkoztunk, semmit nem tudunk egymásról, de ezt a kalandot együtt csináljuk végig. Két órán keresztül tart még a hegymenet, közben egyre nő a távolság köztünk és a házigazdák között, majd elveszítjük őket szem elől. A folyó mellől indultunk. A folyó túlpartján levő hegyek már alattunk terülnek el. Mese az egész. Csak víz lenne velünk. Aztán elveszítjük az ösvényt is, a csomagjaink sehol, most mi van?

A cseh fiúk a távolban kiszúrják a lovakat. Közel vagyunk, de hol az út? Követem a srácokat. van egy pillanat mikor mindenki eltűnik, és fogalmam sincs akkor most hol vagyok és merre kellene mennem. De aztán valaki kiabálni kezd. És már csak néhány száz méter, és megérkeztem. Négy óra hegymenet után itt fenn minden olyan mesebeli. Kecskék, bárányok, lovak, és két kőépítmény.

Az egyik az alvóhely, a másik a sajtok tárolására van. Merthogy az úr pásztor, és sajtot csinálnak a tejből.

Kapok vizet. A mennyországban vagyok. Kóválygok. Legszívesebben elájulnék, és félholtan fetrengve örömködnék, hogy túléltem. De nem teszem.

A házigazda odahív minket egy hasadékhoz, hó van benne. Ide ássa el a vizet, a kólát és a rakiát.

Majd a cseh fiúk elmennek vízért, és egyedül maradok a három hegylakóval. Hoznak egy bárányt, és odahívnak, hogy fotózzak. Elvágják a torkát. A napszemüveg mögül csukott szemmel kattintok. Spriccel a vér a vödörbe, van egy tipikus hangja. Még szerencse hogy nem olyan vega vagyok, aki elájul és hány egyszerre. Majd elkezdik megnyúzni, gyorsan egy az egész.

A fiúk is visszatérnek végre. A pásztorok nyársra tűzik a birkát és tüzet gyújtanak. Két kis tüzet, az exbárány, vagy bárányhulla mellett. Fura módszer, még sosem láttam ilyet, hogy a megsütendő célszemély mellé rakják a máglyát, nem alá. Négy órán át sütik a bárányt, közben fogy a rakia.

Majd elkezdenek szkanderezni. Albána  cseh ellen. Asszem elmondhatom hogy nagyon cukik ezek az urak.

Énekelnek, táncolnak, albán népdaloktól zeng a hegy a sötétben.

Csodásak ezek a cseh fiúk, nincsen közös nyelv, de olyan nyíltszívűek, és olyan jól kommunikálnak, hogy szinte folyékony a kézzel-lábbal, olaszul beszélgetés. Majd megsütik a máját. Én kapok először belőle, a legjobb falatokat. Úgy csinálok, mintha ennék, majd odaadom Pavo-nak. Remélem elég részegek, hogy nem veszik észre a cselt.

Mikor elkészül a bárány, a legidősebb sajtkészítő-pásztor, aki egy szomszéd nyájtól jött át, feldarabolja a húst. Egy nagy lepedőnyi neylont beviszünk a házban az ágyra, és körbeüljük. Hoznak be sajtot, és a cseh srácoknak van kenyere. Mindenki kap egy óriási kupac húst. Beülök a két cseh fiú közé, hogy néha odaadjak nekik egy-egy darabot a kupacomból és elkérjek egy-egy csontot cserébe.

Olyan ennyi hús társaságában lenni, mintha mészárszéken lennék, bár ott még sosem voltam. eszünk, isszuk a rakiát, és kint hűvös van.

Közben arról folyik a szó, hogy mi kint alszunk a srácokkal, de nem akarnak belemenni. Azt akarják, hogy aludjunk itt hatan egy három személyes házikóban. Fél 12, mire véget ér a buli, és elindulunk kint helyet keresni. De Pavo szól, hogy bent kell aludnunk, mert kezdenek az urak mérgesek lenni. Szóval bent alszunk. Én közlöm a fiúkkal, hogy bocs, de én köztetek alszom. Úgy alszunk hogy nem jut mindenkinek vállszélességnyi hely. Mint a heringek. Együtt fekszem öt pasival, mocskos és büdös vagyok, és akkor róluk nem is beszéltem. Pavo megszólal, hogy elfelejtett fogat mosni. Röhögőgörcs. Erre vártam, ott az út mellett, hogy átélhessem? Hogy néhány félalkoholista sajtkészítő pásztor ember mindenét odaadja nekünk, az idegeneknek, levágjanak miattunk egy állatot, ami a kenyerüket jelenti, felajánlják az ágyukat. Azt hiszem nekem ez egy picit túl sok. Biztos azért, mert én nem tudok adni semmit. És picit félek is tőlük.

Horvátországban Igor, a művész, aki a Dubrovnik Repülőtéren vett fel, megígértette velem, hogy nem megyek egyedül az albán hegyekbe. Azt mondta furák odafenn az emberek. Szerencsére épp összefutottam egy lehetséges útitárssal.

Kezdjük a reggelivel: minden házi. Kenyér, méz, az udvaron lehet látni a kaptárakat. Fügedzsem, tea-kávé. A mai cél megnézni a vízesést, egy helyi albán fiúval megyek. Az út mellett ki van írva, kávézó. No itt megpihenünk. Egy szuper szomorú család nyitott kávézót, kávét és üdítőt veszünk. Két gyönyörű gyermekük van, szomorú szemekkel.

Apu elküldte velünk a fiát, hogy vezessen el minket a vízeséshez. Helyes gyerkőc, végigcsacsogja az utat.

Mindent elmesél a környékről, sajnos csak albánul. Jeges vízfolyásokon, réteken, erdős részeken megyünk keresztül. Majd a két papucsos helyi megáll a vízeséstől 15 méterre, én meg felmászom. Mindenem vizes a jeges permettől. Lentről nem tűnt nagy számnak ez a kis vízesés, de fentről elég menő. Felérek, és éneklek a völgynek. Zúg. A két helyi albán lent napozik a sziklán, kihagyták a lényeget.

Majd lemászom, én is megpihenek. Megszáradok. Napsütés, kaland, pici csoda, béke. Ez addig tart még a kísérőm szól, hogy nézzem meg a táskámat, mert a kisfiú nagyon érdeklődött iránta. De nem hiányzott semmi. Majd visszafele végig a jeges vízmosáson követjük a fiút, egy idő után haza is küldjük, és menetelünk vissza.

Az albán srác elmesélte, hogy azért olyan szomorú a szeme a fiúnak, mert az apa alkoholista. Ide jönnek nyaranta, és a kávézóból próbálnak megélni. Mikor kérdeztem, hogy szerette-e a túravezetést a fiú, azt mondta, hogy nem, mert nem adnak neki elég pénzt a turisták. Ilyenkor látszik, hogyan vágja el magát az ember a szembejövő lehetőségektől. Máson mindig könnyebb felfedezni.

Hazafele menet beülünk sörözni. Találkozunk az étteremben egy párral, akik kempingezve fedezik fel Albániát. Pont azon a hajón jöttek, aminek elromlott a motorja, ami miatt tegnap 9 helyett délben indultam. Hollandok. Utána visszamegyünk a szállásra.

Vacsi. Kipróbáltam a helyi páleszt. Hm. Két pálinkával transzba ittam magam. Éneklősre. Érdemes kipróbálni.. A tündér kiszolgáló fiú nem iszik, nem szereti az alkoholt. Találtam végre egy teljesen kiegyensúlyozott, boldog embert ebben az országban. :) A tekintetén is látszik. :)