elcamino

Vuno kiépítetlen strandja után luxustengerpartra kacsintok, majd a Blue Eye nevű forrásban gyönyörködöm, végül eljutok Gijocaster-be, az ország egyik történelmi központjába. Az éjszaka is itt köszönt rám.

5.20-kor kelés. 6-kor kellene reggelizni, de eltolom az időt, 6.45-kor vagyok fenn a törzshelyemen. Rendeléskor rákérdezek, tud-e valakit aki árul olíva olajat. Mert itt minden tele van olajfával. A pincér szülei is termelnek, ami ki van rakva az élelmiszerek közé félliteres ásványvizes üvegben. Kinyitja az egyiket hogy szagoljam meg. Kár hogy nem tudom, milyen az igazi oliva olaj. Én csak a spárosat ismerem, ami lehet olívát se látott. A kívánságom valóra vált, 3 üveg olíva olajjal távozom. Normális dolog ez vajon, hogy az utazás felénél olíva olajat veszek ajándékba a hazaiaknak? Cipelhetem még egy ideig.

Megkapom a csuda reggelit, a lángost házi meggydzsemmel. Megadom a módját a reggelizésnek, szöszmötölök, nézek ki a fejemből. Majd irány az út, viszlát Vuno!

Kisétálok, és egy várakozó kisteherautó dudál, hogy elvisz Sarandáig. Az úr halat szállít éttermekbe. 35 éves albán, 20 évet dolgozott Görögországban. Van egy 4 és egy 2 éves gyermeke, és egy éve jött vissza Görögországból. Kirak egy luxuséttermes strandon, hogy tíz perc múlva találkozunk, addig nézzek körül. A tiranai albánok járnak erre a helyre nyaralni, de most még túl korán van.

Mikor indulunk, hívja a főnöke, vissza kell fordulnia. Kirak, bocsánatot kér és megy vissza. Ö perc múlva megáll egy autó, lengyel turisták ülnek az autóban, elöl az idegenvezető, Beata, a sofőr lengyelül beszélő albán. Beata mondja, hogy vigyázzak magamra, mert sok mindent hallott az albánokról, mármint a nők és férfiak közti különbség miatti mély nemi egyenlőtlenségről. Szerencsére nem meséli el a tapasztalatait, csak mélyen a szemembe néz, hogy ígérjem meg, hogy vigyázok magamra.

A Kék szem nevű forráshoz tartanak, ez volt a mai titkos álmom, de mivel kerülőt kellett volna tennem, kihagytam volna. De mivel itt Albániában az ember minden titkos vágya teljesül, az is, amiről nem is tud, hát a Kék forráshoz tartok. A víze 4-7 fokos, és 7 köbméter víz áramlik fel másodpercenként, ami azonnal forrássá dagad. Körülötte dzsungelnyi bujaságú növényzet, a kék és zöld ezernyi árnyalata vesz körbe.

Fél órát töltünk itt, majd indulunk tovább. Visszafele mennek Saranda felé, de nem raknak ki. Beata azt mondja, hogy ott szállok ki, ahol biztonságos. Egy útszéli zöldségesnél állunk meg végül, az albán sofőr megkéri az ott álló két autó sofőrjét, hogy vigyenek el. Nem. Mondom Beatanak, hogy minden rendben, nyugodtan menjenek tovább. És köszönöm. Majd elbúcsúzunk, a lengyel csapat eltűnik, én meg maradok. Táblával stoppolok. Öt percen belül megáll egy autó, de nem arra megy ahova én, tovahajt. Majd megáll egy Mitsubishi Pajero. Ilyenben sem ültem még. Két idősebb fickó, meg egy fiatal. Kiderül, hogy az idősebb urak olaszok, a fiatalabb pedig Olaszországban élő albán. Gyönyörű az út, a hegyek, a sziklák, az olaszok folyamatosan fotóznak az iPhone-jaikról, és postolják a facebook-ra. Másfél óta alatt érünk el Gijocaster-be, és az olaszok felajánlják, hogy felvisznek a városba. A város három dombra épült, szóval elég jól jön, hogy kihagyom a 1,5 óra hegymenetet a hátizsákkal. A hostel is az óvárosban van, legalábbis az rémlik. A város fő jellegzetességét ebben képben foglalom össze:

Szürke kőpala háztetők, és a domboldalakba épült dupla boltíves házak. A város 2005-től az UNESCO világörökség része. A görögös név pedig szépen szimbolizálja az albán-görög történelmi „barátságot”. Kiszállunk körülnézni, az olaszok nagyon lelkesedek, fotóznak, beülünk bureket enni, sörözünk, majd betérünk egy szuvenír boltba, ahol az egyikük vesz egy Marubi könyvet, a másik egy helyi süveget.

Tiranában repjegyet kell foglalniuk holnapra, szóval elvileg sietnek. Az egyikük mutatja a cipőjét, hogy ő szereti a magyarokat, és egyszer majd eljön iMagyarországra, de egyenlőre csak a cipőit csináltatja nálunk. Cipőfetisiszta. :) Felajánlja, hogy hívjak fel otthon bárkit a telefonjáról, mert neki ez nagyon olcsó. Jófejség, de azért utazom, hogy teljesen megszokott kapcsolatok nélkül létezhessek picit, szóval nem jön, hogy bárkit is hívjak.

Ahogy sétálunk, többször is megpróbálnak levadászni a helyiek szállásajánlattal, kétszer bedőlök, de elég kiábrándító hogy egy kihalt lakásban-szállodában egyedül aludjak, angolul nem beszélő házigazdával.

Gijocastraban azonban még netkávézó is van, igaz, kicsit zárva. Így megkérem az egyik olasz urat, hogy szeretném használni a telefonját szálláskeresésre. Jobban megbízom az internetben, meg a Lonely Planet fórumban, mint a helyi szoba dealerekben. Keresgélek, ők meg szuper türelmesek. Megtalálom a legolcsóbb szállást a városban, és addig kérdezősködünk, míg végül fél óra múlva a hostel előtt raknak ki. Wow. Ilyen bánásmódban rég volt részem. Elmennek, én meg 1000 lekért alszom Gijocaster-ben. Csöves egy hely, fura recepciós bácsival, aki mellesleg a szálló melletti kocsmát is viszi. De szuper olcsó!

Feltámolygok a cellámba, zuhany, és beájulok. Mikor kezdek magamhoz térni, azonnal meg is éhezem. Benézek a szuvenír boltba, hogy segítséget kérjek, melyik helyet ajánlják vacsorázni. Sok vendéglátó ipari egység van itt, de a legtöbben férfiak ülnek csak. A szuvenírosok elirányítanak egy vendéglőbe: Kujtimi Restaurant. A pincér nagyon kimért, sosem tudom, hogy ez most az albán nőlenéző fej, vagy a saját arca.

Vega kaját kérek, legyen helyi. Mutat több dolgot az étlapon, de nincs kedvem dönteni. Lehetne mindet? Végül négy féle vega kajából rak össze egy tálat. Mikor látom hogy vérbeli szuper vendéglátóssal van dologom, már nem is zavar az arca. Luxus életérzés maximális elégedettséggel. Az étel, a sör és a víz 520 lek, 1040 Forint.

Következő este az Ohrid-tó partján szeretnék aludni. Ott lenni az ígért paradicsomban, ahol az embernek privát strandja van 15 Euro-ért. PRIVÁT STRAND!

"Csak vagyok. Szavak nélkül. Elúszom az orákulumhoz. Luca azt mondta, ússzak be a strand melletti sziklák mellé, és kérdezzem meg, találkozunk-e még. Érzem, hallom, kicsit félek. Nem vagyok nyugodt. Mintha haragudna."

Reggel nincs erőm felkelni, pedig Luca 5.30-tól vár. 6 körül vakarom ki magam, teázunk, és felmegyünk a törzshelyünkre reggelizni. Még mindig farkas éhes vagyok és fáradt. Vicces, hogy elég ha egy hétig nem eszem és alszom rendesen, a testem már intenzív jelzéseket ad. Két kávét is elkortyolgatok a biztonság kedvéért. Íme a csuda reggeli. Házi meggydzsem lángoskával. Amit ők palacsintának hívnak.

Majd megjelenik még két olasz a csapatból, ők is megreggeliznek, majd irány a hostel. Ez a vunoi flóra, mindenhol olajfák:

Az olaszok pakolnak, én meg a kanyonba készülök. Ez itt a helyi program. Az olaszok mennek a hajóhoz haza, engem kiraknak a kanyon felé vezető úton. Soha viszlát csuda olasz fiúk.

Levánszorgok a kanyonba, fél óra gyaloglás az egész. De hogy jövök vissza?

Mindegy. A kanyonban alig vannak. Ez a nekem való hely. Ha néhány év múlva kiépül, vége lesz a nyuginak. Bár a legközelebbi strandól átjönnek motorcsónakokkal, yachttal. Vajon van olyan hely ezen a földön, amit nem piszkít össze az ember zajjal, szeméttel? Vajon ha idehozzák a kaját, az italt, a sört, az üres pet palackot és a szemetet miért nem tudják elvinni? Hogy is van ez?

Szóval a hely egy csoda. A strand mellett barlangokat vájt a tenger a sziklákba, behúzódom az egyikbe. Jól esik egyedül lenni, egy hostelben sosincs egyedül az ember. Ott mindig szuper nyitott és izgalmas utazók veszik körül, akik folyamatosan beszélgetni akarnak. Ki vagy, honnan jöttél, mit csinálsz, meddig vagy itt, miért vagy itt? Miért pont Albánia? Mit láttal, mik a terveid, mit érdemes megnézni. Néha fáraszt, néha hasznos.

Szóval déltől, félig szenderegve egy barlangban, néha szenderegve, néha becsobbanva, úszva, dinnyét töve magamba, csak vagyok. Szavak nélkül. Elúszom az orákulumhoz, legalábbis az olaszok azt mondták ússzak be a strand melletti sziklák mellé, és kérdezzem meg a sziklát, találkozunk-e még. Érzem, hallom, kicsit félek. Nem vagyok nyugodt. Mintha haragudna. Mondták a srácok, hogy először olyan, mintha mérges lenne, de nem várom meg mi történik. Nyugtalanít ez a hang. A tenger végtelen hullámzása, ahogy becsapódik a mélyebb barlangokba, ez az örök rombolás (építés) a jelenbe ragadt embernek félelmetes. Aztáán egy kisebb barlangból hallatja a hangját, mélyen, dühösen. De lehet csak bölcsen utánam szól. Sose tudom meg. Lehet csak azt ijeszti meg akiben van félelem.

Napozom, szunyókálok, majd illene a kanyont is felfedezni. Az első száz méter után észreveszem, hogy itt a kanyont az emberek óriás toalettnek vélik. Próbálok túllépni ezen. Aztán lassan fölém emelkednek a falak, és lüktet a természet. Minden ciripel.

Kellemesen hűvös van. Majd van egy pont mikor visszafordulok, mert már nem tudom merre tudnék tovább jutni. Visszafele könnyebben, lendületesebben haladok, azt hiszem kipihentem magam, visszatért az erőm. Még csak 6 óra, de az emberek már indulnak vissza. Fél óra hegymenet, onnan egy hosszú bekötőút a Vuno felé vezető útra. A többieket a hosteles fuvarozta, de mivel nálam az utazás a totális szabadságról, és nem az időhöz kötöttségről szól, ezt a lehetőséget figyelmen kívül is hagyom. Ahogy egyre feljebb és feljebb jutok, úgy tárul körém a látvány, ahogy a hegyet körbeöleli a végtelen tenger.

Mikor felérek a parkolóba, stoppolni kezdek. Az első autó megáll. A srác eldobatja velem a dinnye héjat, hogy csak a neylont vigyem haza. Íme a magyarázat hogy miért van tele szeméttel a hely. A pár boszniai, picit távolságtartóak. Himare-ban van a szállásuk, onnan mennek körbe, kereken. Kiraknak a kedvenc vunoi éttermemnél, ami bolt is egyben, így vehetek gyümölcsöt. Elégedett vagyok. A hostelben bekrepált a vízrendszer. Azon szerencsés ember vagyok, aki még a csapból épphogy csörgedező vízzel le tudja mosni magáról a sót. magamra kenek, vagy fél deci helyi olíva olajat, a sódömping után értékeli a bőröm. Még folytatom az antiszociális létezést, de sötétedés után rákényszerítem magam a kommunikációra. A hostelt futattó lányt interjúvolom, mit ajánl, mit érdemes megnézni. Azt mondja szép a Gijocaster felé vezető út. Közben egy apa-fia utazó páros is bekapcsolódik a beszélgetésbe, ők az Ohrid-tó partjáról jöttek. 16 Euro-ért béreltek szobát a tóparton, a macedóniai oldalon: Trpejcában. este tíz óra, és kész a terv, hova tartok másnap reggel. Sarandán keresztül Gijocaster, majd Korce-n keresztül Voskopoje, az ország régi központja. És innen Pogradecen keresztül Ohrid. Ott váltok pénzt, és megyek Trpjecába. (lehet ez utóbbi csavart kihagyom) Szóval minden tökély, a kép összeállt.

Még beszélgetek picit a svéd családdal, az apa 27, az anya 31, a gyerkőcök 6 és 8. A felnőttek vegánok, a gyerkőcök húsevők. Micsoda csuda bevállalós család. Mivel elég csórók, minden nap főznek, hostelben szállnak meg, de mennek. Nem tartja őket vissza hogy kevés pénzük van.

Tiszteletbeli olasz leszek, temlom mentő projektet dokumentálok, majd életemben először megmártózom a Jón-tengerben. Szép az élet. :)

Hajnali kettőkor ébredek, keresem a WC-t. Két fiú ül a küszöbön, beszélgetnek. Megkérdezem hol a mosdó. Kérdezik jól vagyok-e, mert aggódnak értem. Mondtam hogy igen, csak egy hete nem aludtam. Erre felpattannak, zseblámpát keresnek, és a kezebe nyomják. Levánszorgok a mosdóba, alszom tovább.

5.40-kor csörög az órám, felpattanok. Még mindig két fiú ül a küszöbön, és beszélgetnek. megkérdezem félálomban, kérnek-e teát. Kiderül, hogy ők a sátorban alszanak, mert ez egy hostel és camping egyben. És felébresztették őket az állatok. Egyikük annyira megijedt hogy nem tudott tovább aludni. nem csoda. :)

Apa-fia párosnak néznek ki. Teázunk, majd kiderül, hogy olaszok, és kapok tőlük kávét. :)

Nem tudom, mit akarok ma csinálni, de azt érzem, hogy a testem kivan. Éhes vagyok. Invitálom őket reggelizni. Rántottát eszem, kávéval. Visszafele jövet eljövünk egy templom mellett. Gyönyörű, kétszáz éves ortodox templom.

Csak ámulok, mi van itt. A hostel lakói mind a templomot csodálják. Majd az olaszok kitalálják, hogy ők nem várják meg még összedől ez a csoda, készítenek egy alátámasztást a tetőnek, mert az egyik tetőgerenda látványosan feladta. Luca, a legfiatalabb olasz meghív, hogy csatlakozzak hozzájuk a templom projektben.

Nem nagyon értem mi folyik itt, honnan jött a kattanásuk, hogy templomot akarnak javítani, de izgalmas projektnek néz ki. Bepattanok a négy olasz mellé az autóba, és átmegyünk Himare városkába. Út közben megállunk, mert az út mellett egy fickó rakia készítő szettet árul. Magyarán mondva réz pálinkafőző üstöt. 35 Euro. Nézek nagyokat. Ha nem lenne ilyen nagy, esküszöm vinnék a tesómnak egyet haza. Vagy bárkinek. Olaszországban ugyanez a cucc 600 Euro. Szóval megbeszélik, hogy egy óra múlva találkozunk, mikor viszafelé jövünk, mert most fontos templom projektben veszünk részt.

Betérünk egy boltba, de az eladó hölgy nem beszél csak albánul, és egyértelműen fél a négy olasztól, pedig aztán ezek a srácok a tündér pasi kategóriába vannak sorolva. Tovább megyünk, egyik helyről a másikba, festék boltban beszélnek angolul, onnan tovább küldenek egy építkezési telepre, ahol meg olaszul beszélnek. Néha azt hisszük értik hogy mit akarunk. Valószínű egy kukkot sem értenek mi a cél, csak tovább küldenek egy másik boltba. A negyedik üzlet után aztán betérünk egy ablak készítő műhelybe. Nem nagyon értem mit keresünk itt. De a srác a műhelyben folyékonyan beszél angolul. Már ezért megérte bejönni. Az olaszok nem csak elmondják, mit akarnak, de egy rajz is készül, méretekkel. Csak nézek ki a fejemből.

A műhely tulajdonosa is segédkezik, fordítanak neki folyamatosan. Aztán megkérdezik, mikorra kell, hát ma. Néznek nagyot, aztán azt válaszolják, szükségük van másfél órára, hogy elkészítsék. Mennyibe fog kerülni? Hát a munkadíj ingyen lesz, csak a vasat kell kifizetni. Tágul a pupillám, hát itt meg mi történik?

Elmegyünk egy bárba, ücsörgünk másfél órát, majd visszatérünk a műhelybe. Kész a cucc. A tulaj meg közli borúsan mosolygós tekintettel, hogy a vasat ő fizeti, hiszen a templomnak kell a szerkezet. Csuda egy pillanat. A két nép között történelmi hagyomány az ellenségeskedés, ami ebben a pillanatban elismerő pillantásokba, férfias kézfogásokba, nevetésbe fullad.

Az olaszok egy üveg saját termelésű borral kedveskednek a főnökúrnak, majd közös fotózás következik a remekművel.

Nem nagyon értem, hogy is megy ez az egész. Az olaszok azt állítják, hogy nem vallásosak, mégis templomot mentenek, aztán lelkesedésükkel megnyerik az ügynek a helyiek szívét.

Visszamegyünk Vuno-ba, és vagy három órán keresztül tartanak a munkálatok. Mindent dokumentálok, ha már segíteni nem tudok. A fotózásban is lefáradok a nagy melegben, ők meg pörögnek, fűrészelnek, szerelnek. Kapunk a hostelt működtető pártól söröket, egyre jobban megy a munka. Mikor elkszül a remekmű.

A hosteles pár meghív minket egy ebédre, és kiderül, hogy babájuk lesz. A srác albán, a lány skandináv. Két éve érkezett ide nyaralni, aztán valahogy itt ragadt.

Ebéd után jöhet a jutalom, elmegyünk a himarei strandra. letemben először megmerülök a Jón-tengerben. Úszunk, napozunk, dinnyét eszünk, a srácok fociznak, én közben összefutok az osztrák-albán párral meg a tesójával, mert gitárszót hallok, és ez annyira idegen itt. És tényleg, egy osztrák pengeti a húrokat. Strand után vissza a hostelba, és beájulok. Nincs erőm részt venni az olaszok búcsúbuliján. Hallom az emberek duruzsolását kint, és mélykómában vagyok.

Vár a tenger, vár Vuno. Várnak az olajfák. Várnak az olaszok. De ezt reggel még nem tudom. :)

Bár korai indulásra vagyok kalibrálva, mégis megvárom a 9 órát, és a reggelit. Addig is, hogy elüssem az időt, bemegyek sétálni a városba, hogy elmondhassam, hogy láttam Tiranát. Betérek egy mecsetbe, ahol adnak egy sálat hogy takarjam el magam. belelapozok a Koránba, amivel még sosem volt kapcsolatom. Maximum tíz percig bírom a vállaimat elfedve, majd távozom. Betérek egy könyvesboltba, ajándék vadászatra, talán egy Kadare könyvet, vagy egy Maruti képeslapot kellene vennem. A képeslapnál maradok, majd visszatérek a hostelbe, reggelizni. Műalkotás dinnyéből, zsemléből, dzsemből és paradicsomból, és salátból. Kávé. Luxus reggeli egy olcsó hostelben. Imádom. :) Utána eldöntöm végre, hogy Vuno beach-re megyek, nyugit akarok. Nem kell több buli, több bár, csak nyugi. Annyi minden történik, annyira intenzív ez az utazás, rengeteg különböző, de valahol hasonló mentalitású emberrel futok össze, hogy normálisnak érzem magam köztük. Mert nincs normálisabb dolog a világon, mint nőként körbestoppolni Albániát. És nem vagyok egyedül ebben a hostelban, ezzel a mániámmal. Íme a mai terv:

Reggeli után összepakolok, majd a recepciós lány eligazít a buszhoz. Tegnap 500 lekért jöttünk ide taxival, ma 30 lekért megyek vissza busszal, ugyanoda. Mikor felszállok a buszra, odajön az ellenőr, aki szedi a 30 leket. Majd szól egy lánynak, aki beszél angolul, hogy segítsen nekem. Helyi lány. Kérdezi, félek-e egyedül. Kérdezem hogy mitől. Az emberek itt nagyon kedvesek és segítőkészek. Szeretnék találkozni egy albán nővel, aki tudja, hogy nincs mitől félni, és ő is olyan erős, mint bárki más. Bár lehet hogy itt a férfiak is félnek. Vlora felé tartó mikrobuszba ülök be, onnan stoppolok tovább Vuno felé. Az út elvileg két órás, de talán Fier-be óriási dugóba keveredünk. A körforgalomban az autók elkezdenek az ellenkező irányba is haladni, hogy két irányból forduljanak rá ugyanarra az útra. Abszurd. A sofőrünk is próbálkozik, majd kimenekül a körforgalomból. De még kilométereken keresztül dugó van. Miért hiszik azt a sofőrök, ha az egy sávos úton kielőznek egy-egy autót, akkor előrébb jutnak? Jó időbe beletelik mire elérünk Vlora-ba. 700 leket, 1400 Forintot fizetek. Majd irány Vuno.

Átgyaloglok a városon, majd maximum 50 méter után, hogy elhagyom a mikrobuszt, csatlakozik hozzám egy buggyant fickó. Jön mellettem, nem tudom, mit akar, nem tudja elmondani, de egyértelműen azt érzem hogy rosszban sántikál. Bemegyek egy szupermarketbe, mert az ember negyven fokban felkapja a vizet ha egy buggyant ennyire erőszakosan követi. De megvár. Majd keresek egy pékséget, ha nem vagyok éhes, megnyugszom. Megeszem a bureket, de követ. Majd kávézót vadászok. A kávé süti kombó mindig kikapcsol. Néha kinézek, ott-e a buggyant, de lekopott. Mehetek végre, irány Vuno!

Mikor látom, hogy még sokat kell gyalogolnom, elkezdek stoppolni. Öt perc után megáll egy fiatal pár. A fiú albán, de Amerikában dolgozik, a lány osztrák, itt volt önkéntes négy éve. Micsoda love story. :) Hárman utazzák körbe Albániát, az osztrák lány tesójával. A pár kéthavonta tud találkozni, de eléggé úgy néz ki, hogy elvannak. A hegytetőn raknak ki, egy Panorama Restaurant nevű hely előtt. Látni a tengert. Közel vagyok a célhoz. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy maradjak enni. Továbbstoppolok. Egy helyi bácsi áll meg. Nem értjük egymás nyelvét, de beszélgetünk. Vuno-ban rak ki, és betérek az első bárba, hol a hostel. A legnagyobb meglepetésemre angolul útba irányítanak. Tíz perc és megtalálom a csuda helyet. Mini falu, tengerre néző hostellel.

A hostel a hegyoldalban, alatta a tenger, előtte egy csapat kecske.

A tulaj körbevezetne, de mondom neki hogy folytassuk holnap, most zuhanyzom és alszom. Szóval 4-5 felé bezuhanok az ágyba, és alszom, mint egy darab fa.