elcamino

Az egész napos várakozás és utazás után megint paradicsomi helyre érek. Az Óperenciás tengeren, a hegyeken is túl, megérkezem Valbone mesés vendégházába, ahol igazi vendéglátókra bukkanok a Kol Gjoni vendégházban.

Elvileg a 9-es hajóval hagyom el Komant, de a hajó késik. Egy lengyel turista kiránduló csapat is ugyanarra a hajóra vár. Profik, a vezetőjük írt könyvet az albán hegyekről. Mind idősek, sok-sok izmos vádli. Ha velük mennék, mindig rám várnának. Egyetlen korombeli srác van csak a csapatban, megörül neki, hogy végre van társasága. Órákig sörözgetünk a hajón. Imádom az ilyet, mikor két teljesen idegen ember a semmi közepén úgy beszélget, mintha évek óta ismernék egymást.

Várunk, várunk, az albán helyi fiúk is unják magukat, elkezdenek ruhástól a tóba ugrálni, és egy óriási gumibelsőn birkóznak. Óriási fiháncolás, nevetés, mintha öt évesek lennének, nagyon helyesek. Aztán végre indul a hajó, és három órát megyünk, lassan, de biztosan, albán idő szerint. Néha szól az albán zene, lüktet a tó tükre felett.

Kikérdezem a lengyel túravezető urat, mit nézzek meg Albániában. Aztán egy számomra beazonosíthatatlan gyönyörű szöcske-sáska félét találunk a hátizsákok között. Íme a fauna egy része, egyenesen Albániából!

Aztán két órát kocsikázunk. Ők elindulnak a kempingbe, én meg a vendégházamba. Egy óra gyaloglás választ el minket. Megáll egy német rendszámú fószer a haverjával, hogy elvisz. Minden járókelővel hosszas beszélgetésbe elegyedik, ekkor leesik, hogy részeg. De már ott is vagyok a vendégházban! Gyönyörű hegyek körülöttem, a település neve Tropoje. A vendégházban álomba illő vacsorával fogadnak, kacsasült házi sajttal, és friss salátával. Olyan helyre csöppenek Albániában, amiről nem is álmodtam. A vendégház üzemeltetői a nagybetűs vendéglátók. Olyan emberek, akik imádják a munkájukat, és ez benne van a sajtban, a salátában, és a vízben, amit elém tesznek.

A pincér egy tündér fiatal fiú, imádja, amit csinál. Mikor mondom neki, hogy reggel hatkor szeretnék kávét, akkor kialkuszunk a 7-ben. De csak azért, mert megkérdezi, hogy mennyire fontos nekem hogy pont akkor kávézzak, mert akkor itt még mindenki alszik. Egyébként egyetemista, csak nyáron itt dolgozik minden évben. 

A nap fénypontjai: lovak a skodrai körforgalomban, csúcsforgalom a Komani Kikötőben, motorcsónak száguldozás, majd lerobbanás, és lépj túl a félelmeiden percek, avagy átsétalok egy koromsötét alagúton.

Bár a Floga Hotel olcsó, a szolgáltatásban benne van a szú, ami nem hagy aludni, meg a légkondi, amitől megfagyok. Szóval egy idő után beletörődöm, hogy nem lesz alvás, inkább fagyás. Végre reggel ötkor csörög az órám, és indulhatok kávé vadászatra. A vicc, hogy ismerem a környéket, ahol vagyok. Itt gyalogoltam el előző reggel. Csak tudnám Mario mindek tette akkor ezt az óriási kanyart a városban. No mindegy. Találok nyitott kávézót, egy öreg és bácsi egy fiatal srác kávéznak. Nagy férfiasan. Nem tudom elmagyarázni hogy hosszú kávét kérek, szóval kapom a trendi albán presszót. 50 lek. 100 forint. Visszabattyogok Marioért, már indulásra kész. Indulás a turistákért. Majd látom, hogy a város közepén két lovacska halad a körforgalom közepén, legelnek.

Itt ez a mindennapos. Felszedjük a turistákat, két boszniai, és négy skandináv ül az autóban. Kiérünk a kikötőbe, fél tízig nagy a zsizsgés, aztán meg totál pangás.

Majd jön két brit. Elvisszük őket a kis motorossal a nagy hajó után, amit lekéstek. Elég menő ez a száguldozás. Mikor visszafordulunk, lerohad a motor. Öt perc múlva elindul. Majd megint lerohad. Eszünk egy kis gyümölcsöt, majd a motor megint indul.

Este bemegyünk a faluba, hogy e-mailt nézhessek. Gyorsan végzek, majd kiülök a hídra. Olyan végtelenül szomorú ez a hely. Éneklek egy nagyot a folyónak, ami alattam dübörög. A szomorúság csak erősödik. Ahogy itt körbenéz az ember, nem lát falvakat. Elszórt házak itt-ott. Néha elmegy egy-két ember. Mit is keresek itt? Nem tudom. Sok fájdalom van ezekben a sziklákban. Ezekben az albánokban. A kalasnyikov, az nekik nem a múlt, hanem a tegnap, amire mindenki emlékszik. Minden olyan nyers, durva, az élet erre nemrég még nagyon veszélyes volt, és bár már most minden rendben, a felszín alatt még olyan, mintha az ember érezné a száradó vér szagát.

Mario eltűnt, én meg fáradt vagyok, elindulok fölfelé, a hegyen. Mert pontosan tudom, merre kell menni közlekedési analfabétaként, olyan pöttöm ez a hely. El camino. Gyaloglás. Én és a hegy. Majd egyszer csak megjelenik Mario, hogy miért tűntem el. Beszállok. Hát igazából beugrott, hogy szeretnék átgyalogolni az alagúton, mert mikor először áthozott a két albán fickó, féltem. És elfelejtettem, hogy azt beszéltük megvárom lent. Meg utálok várni. Hát kiszálltam az alagút előtt, ő meg ment a kikötőbe. Elindultam a nagy sötétben. Koromfekete minden. Most mi lesz? Ez olyan, mint az élet. Mint az életem. A nagy feketeség, azt se tudom előre, vagy hátra. Aztán tíz lépést se teszek, és lámpafény világít. Röhögés. Ez tényleg olyan, mint az élet. Az ember fél valamitől, aztán mégis belemegy, és kiderül, hogy nem is kellett volna félnie.

A kikötőben levő szuper koszos hotelben alszom. Érdemes kipróbálni. Még sosem aludtam ilyen csöves helyen. (De az üzemeltető srácok jófejek.)

24 óra alatt ugyan kevés utat tettem meg kilométerben, de ha az élményeimet számolnám. A városi szemétteleptől pillanatok alatt jutottam el Európa egyik legszebb kompútvonaláig.

Reggeli kényszerességeim: ha utazom, szeretem megtapasztalni hogyan szolgálják fel az adott helyen a kávét. A hotelben kávéznék, de reggel senki nincs a recepción, ezért elindulok a városba kávézás élmény vadászatra. Mázlim van, egy éppen nyitó kávézóban kapok kávét. Mire visszaérek, recepciós is van a portán, tőle meg kapok teavizet a teámhoz. Utána letolom a jógámat, és indulok. A városban otthon érzem magam. Koszos, poros, de biztonságérzetem van. Kiérve a határhoz elkezdek stoppolni. Többen megállnak, és pénzt kérnek. Egy szót se beszélnek olyan nyelven, amit értek. Gyaloglok, el camino életérzés, hőség, por, és a város melletti szemétégető mellett is van szerencsém elgyalogolni. Jó lehet itt lakni. Itt építkezni. Még a teheneknek se kívánom. Semmilyen élőlénynek. (ez tényleg a camino 2.0) De van aki ide született. Ezt a levegőt szívja élete minden napján.

A turista információnál azt ajánlották, hogy menjek busszal, de ugye akkor kihagynám az emberekkel való kontaktálást. Szóval fura képű emberek állnak meg. Majd mikor elhagyom a szeméttelepet, megáll egy kis furgon, és mondják, hogy szálljak be. Leesik egy idő után, hogy ez az a FURGON, amiről írnak az útikönyvek. Ahol nincs buszjárat Albániában, ilyen furgonokkal lehet közlekedni. Mikor kiszállok, egy izgalmas templom előtt raknak ki. Teréz anya temploma. Erről a településről származik Teréz anya családja. Épp vége a misének, egy csapat apáca jön kifelé. Mosolyognak rám, és mikor elmennek mellettem, kedvesen megsimogatja egyikük a kezem. És ha már ilyen nagy szerencsém van, hogy épp ez előtt a templom előtt raktak ki, lefényképezkedem Teréz anyával.

Majd stoppolok tovább. Még Van I Dejes-ben megáll egy fickó, aki szinte helyi, és épp Koman-ba megy. Ahova én. Megmutatja az épülő házát a vízparton. Mivel nincs közös nyelvünk, az olaszból próbálok felfogni szavakat, csak annyit tudok meg, hogy Olaszországban dolgozik, ezért folyékonyan tud olaszul. Kár hogy én nem.. Koman elején behajt egy szálloda elé, azt mondja megérkeztünk. Ha nem mondja, hogy egy településen vagyunk, sose jövök rá. Egy-egy házat látok elszórva. Majd megmutatom neki a hajóutas fickó névjegyét. Megkérdez egy embert a mellettünk levő műhelyben, tudja-e hol van Mario Molla. A szerelő elmagyarázza az utat, végül beültetjük az autóba, hogy mutassa meg. Közben a kisgyermek, akit eddig fogott, elkezd utána keservesen sírni, de a másik férfi tartja az ölében.

Két helyi albán férfivel ülök egy autóban, hogy eljuttassanak egy harmadik helyi albán férfihez. Fura utakon megyünk. Azon agyalok, honnan tudják hogy ez egy út? Aztán elindulunk felfelé a hegyen. Még onnan sem tudom településnek látni ezt a Komant. A hegytetőn egy gátat látok, és mellette bemegyünk egy alagútba. Szóval két ismeretlen albán férfivel ülök egy autóban, egy korom fekete alagútban, és megyünk valahova. De hova? Majd látom a fényt az alagút végén, kiérünk, én mosolyogva elbúcsúzom, lefotózom jótevőim.

A kikötőben a hajótúrás Mario Molla fogad. Itt vagyok. De hol?

Mario Molla közli, hogy most ment el a hajó, legközelebb holnap megy. Pakoljak le az irodájában. Kapok kávét, vizet. A pultos fiú nem tud angolul, csak Mario. Majd jön egy csapat angol, és Mario megkérdezi van-e kedvem menni, segíteni neki az angolokkal. Juhúú!

Bepattanok, a hajó orrában van hely. Megyünk a nagy kékségben, a vízbe lóg a lábam. Körülöttem csuda sziklás hegyek. Megyünk vagy másfél órát, még egy olyan helyre érünk, ahol jéghideg a víz, be is húzom a lábam. Innen hét órányi gyaloglásra hó van. Olvad a jég. A kis csapat úgy dönt, itt nem úszik, mert főleg idősebb emberek vannak. Visszafele megállunk Mario családjánál. felmegyünk a házhoz. Ekkor derül ki, hogy a csapat vezetője egy pap, és istentiszteletet fog tartani. Énekelni is fogunk. A pap kipakolja a felszerelést egy asztalra, ő áll, prédikál, mi meg körbeülünk. Ez tényleg egy istentisztelet. Van egy hangulat, ebben a belülről kormos házban. Énekelnek. Figyelek befelé, mi történik itt. Érdekesek ezek az emberek, ahogy skandálják az imákat. A végén ostyát meg bort is osztanak. Még nem próbálta ezt soha. Aztán a pap mondja, hogy a te tested, te véred, és beugrik, hogy vega vagyok, lehet rosszul lennék isten testétől, vagy vérétől. Végül nem eszem. Se testet. Se vért. Hogy tudom elkerülni ezt a helyzetet? Lehajtom a fejem. Elbújok. A pap észrevesz, de tiszteletben tart. Ráteszi a kezét a fejemre. Megúsztam. A strucc dolog bejött. Vége az istentiszteletnek, és Mario családjától kapunk enni. Fügedzsem, házi méz, mert itt minden családnak van saját méhecske családja. Két féle kenyér, és palacsinta. Mindennek igazi íze van. És persze házi sajt, tehéntejből. Mindent mindennel kóstolgatok. Nem tudok betelni semelyikkel sem. A méznek, és a dzsemnek is karamelles íze van, leírhatatlan.

Majd elhagyjuk a családot, és megyünk fürdeni. Kellemes a tűző nap után a csobbanás. Majd fotózás. :) Kaptitányként is kipróbáltam magam.

Fél óra, és megyünk is tovább. Visszaérünk a kikötőbe, és az angolok elmennek. Szeretnék helyi élő zenét hallani, és Mario mondja, hogy menjünk be Skodrába. Hulla vagyok, de győz a kalandor lélek. Útközben esik le, hogy az út másfél óra, hiába 40 kilométer, nagyon rossz az út. Hulla vagyok. Ő is. Beülünk egy vendéglőbe a Skoder-tó partján. Én Tirana sört iszom, ő konyakot. Ez a nagyapám itala, de itt nem. Megbeszéljük, hogy akkor mivel mindketten hulla fáradtak vagyunk, nem megyünk zenét hallgatni, csak alszunk. Egy barátja hotelébe megyünk, ami olcsóbb, mint az én szuper hotelem. Floga Hotel néven fut, és 10 euro egy éjszaka.