elcamino

Intenzív élményáradat. Legjobban mégis egy nagymama mély tekintete, a virpazari segítőkész fiatalság, és gigantikus méretű paradicsom varázsolt el. No meg a nagybetűs PARADICSOM.

5-re terveztem a kelést, de csak 6.15-kor nyílt ki a szemem. Lerohantam, a néni már a konyhában volt. Ittam teát, és meghívott kávézni. Legalább másfél órát beszélgettünk. Nem gondoltam volna, hogy van egy nagymama Herceg Novi-ban, aki hasonló hitrendszerrel létezik, mint én. Mesélt Osho-ról, az étkezésről. Hogy hogyan jutott el addig, hogy visszautasítsa az ételt nagy családi összejöveteleken, ha tudja előre, hogy megbetegszik tőle. Mert mások szeretetét úgyse tudja megváltani azzal, hogy két napig rosszul van az elfogyasztott ételtől. Ittam a szavait. Íme hogyan rakja le valaki a megfelelést. :)

Aztán felrohantam, letoltam 110 inverz légzést és 6 napüdvözletet. Összepakoltam, és lementem. A család éppen indult át Kotorba komppal, így a kompig mentem velük, mert szerettem volna körbeautózni az öblöt. Egy montenegrói mercis bácsi vett föl, akivel egy szót sem tudtam kommunikálni. Adóellenőr vagy valami üzletember féle. Kapok tőle névjegyet, de nem tudom beazonosítani. Kávézni is meghív, szótlanul kortyolgatjuk a kávét a törzshelyén. Aztán bevisz Kotor centrumba. Megmutatja hogyan tudok felmenni az óvároson át a hegytetőre. De 34 fok van, és nem megyek fel, pedig megint Bogota életérzésem lehetett volna ahogy felvonszolom magam a kilátóig. Micsoda turista. Menekül a turistaközpontokból.. Kotor, mint mediterrán gyöngyszem tündököl a Kotori-öböl partján, mint a hasonló mediterrán gyöngyszemek az Adrián. Azt hiszem, mára túl vagyok a mai gyöngyszemen.

Átrohanok az óvároson, hogy mielőbb továbbmehessek. A temetőben megpihenhetek. Nyugi van, levegő, és nincs tömeg. Aztán egy alagút előtt stoppolni kezdtem. Egy helyi átvitt az alagút túloldalára, a Budva felé vezető útra. Mire körbesétáltam a körforgalmat hogy a megfelelő kijárathoz érjek, megállt egy busz. Melóból megy hazafelé, épp Budvában rakja le a buszt. Volt Budapesten. Imádja a magyar nőket. Mármint a magyar éjszakai életet. Mármint a magyar kurvákat. Engem is annak nézett. Sikerült neki felvázolnom, hogy azért, mert kellemes emlékei vannak Magyarország kurváiról, nem jelenti, hogy minden magyar nő kurva. A csávó biztos feldobta a pesti night klubok forgalmát. Kaptam tőle gyümölcsöt, és kávézni is meghívott volna, de nem volt kedvem egy kiéhezett montenegróival kávézgatni. Kiszálltam Budva elején. És a hőségben átgyalogoltam Budván.

Budva. Felkapott üdülőhely. Sok-sok emeletes szálloda. Étterem. Éjszakai mulató. Szóval ha fürdeni, enni és pasizni szeretnék nyaralás alatt, lehet ide jönnék. De most épp menekülök. Másfél óra gyaloglás a tűző napon, és sikerül eljutnom egy olyan helyre, ahonnan egyértelmű, hogy szeretném elhagyni ezt a várost. Következő célpont: Svati Stefan.

A STORY

Két hónnappal ezelőtt Svatu Stefan képekekkel promóztam a montenegrói szálláshelyeket, és arra gondoltam, én sosem jutok el ide. Jól kattintották, olyan varázslatos képek vannak róla. Most meg épp ez a pillanatnyi úticél. :) Karnyújtásnyira vagyok.

Megáll három bunkócska fiúcska. Olyanok, akik mellé nem száll be egy okoska lányocska.

-          Cero euro.

-          Pápá.

Rá két percre megáll egy srác, aki tud angolul. Itt, Montenegróban. Yachtokat hostol. Szval gazdag emberek hajóit pesztrálja, még ők nem foglalkoznak vele. 10 perc alatt ott is vagyunk, még fotózkodni is megállunk. Milic-nek hívják.

Lesétállok Svati Stefan-ba, végiggyaloglok a hátizsákkal a hátamon a strandon, mezítláb, hogy legalább a csuda tengerparti homok, a tenger érintse a lábam. Én és a tenger. Örök szerelem. Mondjuk kinek nem? J Majd bemászom fáradt vagyok visszagyalogolni, és átmászom egy kis kerítésen. Azonnal kiderül, hogy a kerítés nem arra szolgál hogy mezítlábas stopposlányok másszanak át rajta. Kiabál a biztonsági őr, de nem vagyok hajlandó visszamászni, inkább odamegyek hozzá a járdán. A tiltott hidacskán, ami a félszigetre vezet. Szóval a híres kép Svatu Stefan-ról egy félsziget, jelenleg magánterület, és a tulaj luxusszállodát üzemeltet a csuda mediterrán házacskákban. Azért megkérdezem mennyi egy szoba, nehogy a kishitűségem tartson vissza az itt alvástól. 100-250 euro. Legközelebb. Kicsit átverésnek élem meg, hogy a csalogató félszigetre csak luxusemberek mehetnek be, de túl meleg van, és túl fáradt vagyok, hogy ne lépjek túl a dolgon egy másodperc alatt. Konklúzió: szeretnék egy saját szigetet!

Ennyi volt a csuda Svatu Stefan. Felgyaloglok. Irány Virpazar. Egy montenegrói áll meg (ennek azért van jelentősége, mert ők nem angolul tanultak az iskolában, mint a horvátok, hanem oroszul), és elvisz a virpazari elágazásig. A második autó megállt. Egy merci. Bácsin egy fürdőgatyó. Valamennyit kommunikálunk. Hogy miről, azt nem tudom. Kirakott Virpazar-nál. Egy napszemüveges csávó azonnal elkap az első vendéglátó ipari egységnél, és lelültet. Hajóutakat akarja eladni. Ez itt a helyi biznisz. Végigmondja, megkérdezi érdekel-e. Mondom, hogy nem. Erre elkezd ordítozni, hogy takarodjak innen, mert rabolom az idejét. Micsoda buggyant. HOTEL PELIKÁN tulaja. Ide ne menjetek. A csávó profi sales-es, de kattant. A helyiek is igazolják később. Húsz méterrel később fiatalok állítanak meg, hogy szobát kínáljanak. Mondom nekik, hogy szuper olcsó kell. Összenéznek. Az egyikük felhív egy nénit. Mondják, hogy ez a legolcsóbb szoba, egy öreg néninél. Van egy szobája, de azért 30 euro-t akar, van benne 3 ágy. Nekem 10 euro-ért vele kell aludnom egy szobában. Rendben, úgyis reggel lelépek. Micsoda kaland. :)

Ajánlották, hogy ha aludnék hajón, ingyen alhatok. Mondtam nekik nem vagyok elég bátor. Majd legközelebb. Néznek rám, most jövök stoppal Budapestről. Mi az hogy nem vagyok elég bátor. Különben is, kezdődjön a jövő ma. :)

Megnézem mai otthonom, a hely fura, a kilátás csuda. Kapok kávét a nénitől, és mondja, hogy menjek nyugodtan tusolni. Éljen! Minden tusolás felér egy újjászületéssel. Majd megkeresem a helyi ingyen WIFI-t, mert itt a világ végén az is van. Két euro-ért veszek egy 1,2 kilós sárgadinnyét, egy óriás paradicsomot, barackot és három nagy banánt.

Elégedettségem a tetőfokon. A Paradicsomban vagyok. Majd kiülök a stégre. Pici kacsaszerű madarak úszkálnak, meg fecskeszerűek táncolnak a tó vize felett. A vadkacsák odébb költöztek a hátam mögül. Van itt élet. Nem olyan, mint a városban, zümmög és lüktet az egész. Nem véletlenül a madárfigyelés hajóról a helyi nevezetesség. Közben a mellettem horgonyzó hajóétteremben csuda zenék szólnak.

Reggel itt a stégemen csinálom meg az inverz légzést és a 12 Surja namaskart. Imádom a helyet.

Majd kisétálok a faluból, hogy ezeket láthassam, pókok.

Miután hazaérek, a néni rámnéz, és azt mondja aludjak a szomszéd szobában. Mázlim van. Egyedül alhatok, a néni cigifüstös szobája helyett, aki annyira horkol hogy beleremegnek a falak.

Imádom a horvátokat. A vendégszeretetüket. Hogy még egy 50 éves horvát is folyékonyan beszél angolul. A tengerüket. Az olivaolajukat. (kivéve az áraikat)

Dubrovnikban az autóút mellett megírtam a Kotor táblát, kiraktam és megállt Ivan. 50-es, fehér ingben. Színész. Van egy velem egykorú anarchista fia. Azt mondja a fia nagyon különleges ember. Érdekes személyiségek lehetnek. Ha a fiam Európa-szerte tüntetésekre járna, akkor lehet nem ez lenne az első szó, ami eszembe jutna, h különleges. Ivanon látszik, hogy tud élni. Van egy 7 éves lánya is, akivel éppen vitorlázni készül 5 napra, és emiatt épp a hajóját készíti elő. A hajóján él. Gyerkőcöket tanít kerámiázni, mármint kerámia hajókat építeni. Csak arra kér, ne menjek fel egyedül a hegyekbe Albániában, mert forgatott ott régebben, és a stáb nő tagjait folyamatosan inzultus érte. Megígérem, hogy nem megyek, és kirak a reptérnél.

Stoppolok. Várok. Nagyon meleg van. Senki nem áll meg. Leülök. Csodálkozom, hogy-hogy nem kapok a 40 fokban napszúrást. Vagy ötször elmegy mellettem egy rendőrautó. Aztán kiküldöm a kívánságom az univerzumba, hogy olyan ember álljon meg, aki most a legjobb lenne. Nem kell, hogy Kotorba menjek, csak legyen egy szuper napom. 3 percen belül megáll egy úr. Kiderül, hogy egy nemrég megnyílt park főnöke, meg is kérdezi van-e kedvem megnézni. Hm. Dubrovniktól teljesen kikészültem, az ember és fagyihalmoktól, hogy minden háromszoros áron van, és most itt van az úr, akiről beugrik a paradicsomi Tayrona Nemzeti Park. Persze hogy igen, hiszen rá vártam ennyit. J

Az egy hete nyílt kávézójukban ittam egy kávét, micsoda mázli hogy pont most érkeztem. J Utána az autójával körbevitt a parkban. A félszigetet 20 éve hagyták el a katonák, addig itt állomásoztak. csomó bunker, szétvert-szétrohadt katonai szállások. A Monarchia által épített erődbe is bemegyünk, az összes szintet megmutatja. Ha építenének ide egy hostelt, tuti mindig tele lenne.

Próbált meggyőzni, hogy maradjak éjszakára, de nem éreztem magam 100%-ban biztonságban. Kihalt a hely. A tenger és az egész félsziget csuda gyönyörű, látni az egész Kotori-öblöt, a házigazda szuper kedves, de nem. Majd visszatérünk a kávézóhoz, és elmegyek úszni. Mert van ám egy privát strandjuk. Mikor érkeztem, egy család volt, most vagyunk vagy tízen. Dubrovnikhoz képest maga a mennyország. Úszás, napfürdő. Majd szól a nagyfőnök hogy kész az ebéd. Wow. J Grillezett cukkini, padlizsán, ők még esznek csevapcsicsát meg egyéb grillezett húsokat. Paradicsomsaláta házi olivaolajjal. Az étel egy csoda, benne van a tengeri napsütés, a csuda levegő, a helyi olíva és a tűz. Mellé fehérbort iszogatunk. Aztán kávézunk.

Mikor egyértelmű, hogy megyek, Ivan befárad. Ami annyiban nyilvánul meg, hogy akadályokban gondolkozik. A paradicsomban él-dolgozik, de úgy érzi, meg van kötve a keze. Nehéz az élet. Végülis ha a tényeket nézzük: menő új céges autó, egy kis sziget és egy családias kávézó üzemeltetése az Adrián, tényleg nehéz az élet. Próbálok majd erre emlékezni, ha a saját életemet gondolom nehéznek, hogy egy külső szemlélő számára igen nevetséges lehet. J

Mondom, hogy indulok, közli, hogy akkor kivisz a határhoz. Tündérkedés. Megköszönöm a csuda napot, amit kaptam tőle, és kiszállok. Elmegy. Előttem út, mögöttem út, sétálok nagy boldogan a hegyoldalban, lent a Kotori-öböl. Imádok élni.

A horvátok simán átengednek a határon, a montenegrói határőr azonban elveszi az útlevelemet és elmegy. No. Mi van itt? Bekukkantok az irodába, vajon ellenőrzik az útlevelemet a gépen? Egy autó vár még rajtam kívül Montenegró felé, 4 pedig Horvátország felé áll sorba.

Nos, az urak tévét néznek. Kezében az útlevelemmel valami tüntetést néznek, lehet épp a Pride-ot, amit itt először rendeztek meg. Mivel őrülten boldog vagyok, hogy itt vagyok, egy óriásit belemosolygok a fickó arcába. Ő feláll, egy percre búcsúzik a tévétől, és átenged végre. Majd egy idősebb határőr utánam szól, hogy itt egy magyar autó, biztosan elvisznek. (Megnézném a sofőrt, aki nemet mond a határőrnekJ)

Beszállok, beszélgetünk, a nagyszülők nyaraltatják az unokát, és olcsó helyen laknak. Tanulva a tegnapból, elmegyek velük, hogy megkérdezzem a házinénit, alhatok-e ott.

10 Euro, saját szoba, fürdő és mini konyha. Plusz megvendégel egy dinnyével és egy spagettivel, Csuda házigazda, csuda vendéglátás, nagy beszélgetések.

A mai napért köszönet Igornak, a dubrovniki művésznek, Ivannak, a Park Prevlaka főnökének, Libor Károlynak és Mártinak, és a 6 éves unokájuknak, Libor Ádámnak, és a szabadkai Olajos Nagy Ibolyának, aki házigazdám volt Herceg Novi-ban.