elcamino

Utolsó nap álmaim városában, és a híres-hírhedt piacon még egy gyönyörű türkiz Havaianas gumipapucsot is zsákmányoltam, mielőtt az ökörszem árusba botlunk. Pfuj.

Gyorsan eljön a reggel a hostel közösségi helyiségében a kanapén gyötrődve. Ma csak tunyulni akarok. Még mindig köhögök, prüszkölök. A hajókirándulást úgy csináltam végig, hogy szinte wc-papírt dugtam az orromba, hogy ne csöpögjön. (Még szerencse hogy egy luxushajón van WC-papír.) És nem múlik. És itt vagyok Kolumbiában, Cartagena szívében, és az egészet úgy érzékelem, mint ahogy egy náthás ember a fejében lüktető buboréktól érzékeli a világot. Aztán mégis csinálunk egy programot. Elmegyünk a helyi piacara. A lelkünkre kötik, hogy ne vigyünk se pénzt, se kamerát.

Kivergődünk egy busszal, és egy extrémen nagy és dzsuvás piacra jutunk, még esik is. Azaz sár van. Bemenekülünk a bazársorba, várunk, hogy elálljon. Majd elindulunk a piac belseje felé, de olyan érzésem van, mintha szennyvízben gázolnánk.

A legtöbb cucc kínai gagyi. Veszek egy gyönyörű brazil gumipapucsot, mert a hajókiránduláson többször leszakadt rólam a sajátom. Majd a kaják felé megyünk. Ha éreznék szagokat, lehet, hogy felfordulna a gyomrom.

Az emberek kedvesek, mindenkinek feltűnünk, mindenki köszön, „a la orden, a la orden, a la orden” - visszhangzik utánunk. (szolgálatára). A leggusztustalanabb az ökörszem, Judit ezzel kielégítette antropológiai kíváncsiságát, mehetünk, és a piac is zár, pakolnak.

Úgy nézünk ki, mint a malacok. A lábunk tiszta sár, ahogy tocsogunk a mocsokban. Az árusok pakolnak, mi megcélozzuk azt az irányt, ahonnan jöttünk. Aztán jön a kedvenc kombóm, sár és szmog együtt, ameddig a buszra várunk. Zötyögés, hostel, zuhany, pakolás, maradék papaya pociba, és negyed órás út helyett 1,5 órányi zötyögéssel érünk ki a buszpályaudvarra. A cél Bucaramanga. A busz 21.00-kor indul, és a 440 kilométert 12 óra alatt teszi európai időszámítás szerint, Kolumbiában ez 15 óra. 15 óra meditatív félálom.

Santa Marta unalmas, inkább irány egy trendi kis hippifalu, Taganga.

A mai terv megtalálni az ügynökséget, akikkel az elveszett városba (Ciudad Perdida) megyünk. Santa Marta nem túl izgalmas, ezért kihasználjuk a lehetőséget, és az ügynökségben dolgozó hölgy rokona átvisz minket a szomszéd hippifaluba, Tatangába.

Mivel bedöglött a domb alján a kocsi, a sofőr megkéri a fiát, hogy hozzon fel minket motorral a hostelbe. Kb. életem második motoros élménye, csak most egy kisfiú mögött ültem, és egy poros faluban száguldoztunk, de izgi volt..

Majd irány a part. Ha nem lenne tele szeméttel, olyan lenne mint Horvátország, csak izgalmasabb ételekkel, meg jugo-val. Ebédre halat eszünk kókuszos rizzsel és salátával, vacsorára jugo-t tejjel. Az enyém egy paradicsomszerű gyümölcsből készült, és luxusérzés volt a gyümölcslé szürcsölése, még meg nem láttam, hogy a benne levő jég nem zacskós vízből van. Hm. Egy óra alatt csak kiderül hogy rosszul leszünk-e. 

Kolumbiában alappara, hogy az étel, amit eszel jó-e, a víz amit iszol, tiszta-e. Nem néztem unánna, mi történik, ha megbetegszem az ételtől, italtól, jobb, ha nem tudom. Végül egy óra alatt kiderül, túlélem.. Hálás vagyok, hogy nem egy gyomorrontással kezdem a csuda nyaralást.

Végigjárjuk a partot, kb 100 méterenként egy újabb öböl terül el, és egyre kevesebb az ember. Fél óra alatt kétszer találkoztunk 16 éves katonákkal, akik átvizsgálták a táskáinkat. Kábítószert keresnek. Engem zavar, Judit már megszokta.

Íme ilyen az első karibi strandolásunk: