"Csak vagyok. Szavak nélkül. Elúszom az orákulumhoz. Luca azt mondta, ússzak be a strand melletti sziklák mellé, és kérdezzem meg, találkozunk-e még. Érzem, hallom, kicsit félek. Nem vagyok nyugodt. Mintha haragudna."

Reggel nincs erőm felkelni, pedig Luca 5.30-tól vár. 6 körül vakarom ki magam, teázunk, és felmegyünk a törzshelyünkre reggelizni. Még mindig farkas éhes vagyok és fáradt. Vicces, hogy elég ha egy hétig nem eszem és alszom rendesen, a testem már intenzív jelzéseket ad. Két kávét is elkortyolgatok a biztonság kedvéért. Íme a csuda reggeli. Házi meggydzsem lángoskával. Amit ők palacsintának hívnak.

Majd megjelenik még két olasz a csapatból, ők is megreggeliznek, majd irány a hostel. Ez a vunoi flóra, mindenhol olajfák:

vunoi olajfák

Az olaszok pakolnak, én meg a kanyonba készülök. Ez itt a helyi program. Az olaszok mennek a hajóhoz haza, engem kiraknak a kanyon felé vezető úton. Soha viszlát csuda olasz fiúk.

Levánszorgok a kanyonba, fél óra gyaloglás az egész. De hogy jövök vissza?

Mindegy. A kanyonban alig vannak. Ez a nekem való hely. Ha néhány év múlva kiépül, vége lesz a nyuginak. Bár a legközelebbi strandól átjönnek motorcsónakokkal, yachttal. Vajon van olyan hely ezen a földön, amit nem piszkít össze az ember zajjal, szeméttel? Vajon ha idehozzák a kaját, az italt, a sört, az üres pet palackot és a szemetet miért nem tudják elvinni? Hogy is van ez?

Szóval a hely egy csoda. A strand mellett barlangokat vájt a tenger a sziklákba, behúzódom az egyikbe. Jól esik egyedül lenni, egy hostelben sosincs egyedül az ember. Ott mindig szuper nyitott és izgalmas utazók veszik körül, akik folyamatosan beszélgetni akarnak. Ki vagy, honnan jöttél, mit csinálsz, meddig vagy itt, miért vagy itt? Miért pont Albánia? Mit láttal, mik a terveid, mit érdemes megnézni. Néha fáraszt, néha hasznos.

Szóval déltől, félig szenderegve egy barlangban, néha szenderegve, néha becsobbanva, úszva, dinnyét töve magamba, csak vagyok. Szavak nélkül. Elúszom az orákulumhoz, legalábbis az olaszok azt mondták ússzak be a strand melletti sziklák mellé, és kérdezzem meg a sziklát, találkozunk-e még. Érzem, hallom, kicsit félek. Nem vagyok nyugodt. Mintha haragudna. Mondták a srácok, hogy először olyan, mintha mérges lenne, de nem várom meg mi történik. Nyugtalanít ez a hang. A tenger végtelen hullámzása, ahogy becsapódik a mélyebb barlangokba, ez az örök rombolás (építés) a jelenbe ragadt embernek félelmetes. Aztáán egy kisebb barlangból hallatja a hangját, mélyen, dühösen. De lehet csak bölcsen utánam szól. Sose tudom meg. Lehet csak azt ijeszti meg akiben van félelem.

Napozom, szunyókálok, majd illene a kanyont is felfedezni. Az első száz méter után észreveszem, hogy itt a kanyont az emberek óriás toalettnek vélik. Próbálok túllépni ezen. Aztán lassan fölém emelkednek a falak, és lüktet a természet. Minden ciripel.

Kellemesen hűvös van. Majd van egy pont mikor visszafordulok, mert már nem tudom merre tudnék tovább jutni. Visszafele könnyebben, lendületesebben haladok, azt hiszem kipihentem magam, visszatért az erőm. Még csak 6 óra, de az emberek már indulnak vissza. Fél óra hegymenet, onnan egy hosszú bekötőút a Vuno felé vezető útra. A többieket a hosteles fuvarozta, de mivel nálam az utazás a totális szabadságról, és nem az időhöz kötöttségről szól, ezt a lehetőséget figyelmen kívül is hagyom. Ahogy egyre feljebb és feljebb jutok, úgy tárul körém a látvány, ahogy a hegyet körbeöleli a végtelen tenger.

Mikor felérek a parkolóba, stoppolni kezdek. Az első autó megáll. A srác eldobatja velem a dinnye héjat, hogy csak a neylont vigyem haza. Íme a magyarázat hogy miért van tele szeméttel a hely. A pár boszniai, picit távolságtartóak. Himare-ban van a szállásuk, onnan mennek körbe, kereken. Kiraknak a kedvenc vunoi éttermemnél, ami bolt is egyben, így vehetek gyümölcsöt. Elégedett vagyok. A hostelben bekrepált a vízrendszer. Azon szerencsés ember vagyok, aki még a csapból épphogy csörgedező vízzel le tudja mosni magáról a sót. magamra kenek, vagy fél deci helyi olíva olajat, a sódömping után értékeli a bőröm. Még folytatom az antiszociális létezést, de sötétedés után rákényszerítem magam a kommunikációra. A hostelt futattó lányt interjúvolom, mit ajánl, mit érdemes megnézni. Azt mondja szép a Gijocaster felé vezető út. Közben egy apa-fia utazó páros is bekapcsolódik a beszélgetésbe, ők az Ohrid-tó partjáról jöttek. 16 Euro-ért béreltek szobát a tóparton, a macedóniai oldalon: Trpejcában. este tíz óra, és kész a terv, hova tartok másnap reggel. Sarandán keresztül Gijocaster, majd Korce-n keresztül Voskopoje, az ország régi központja. És innen Pogradecen keresztül Ohrid. Ott váltok pénzt, és megyek Trpjecába. (lehet ez utóbbi csavart kihagyom) Szóval minden tökély, a kép összeállt.

Még beszélgetek picit a svéd családdal, az apa 27, az anya 31, a gyerkőcök 6 és 8. A felnőttek vegánok, a gyerkőcök húsevők. Micsoda csuda bevállalós család. Mivel elég csórók, minden nap főznek, hostelben szállnak meg, de mennek. Nem tartja őket vissza hogy kevés pénzük van.