elcamino

„Milyen hát az albán ember, akinek ötszáz évnyi török uralom, és egy kommunista diktatúra csörgedezik a vérében. Most kezdenek felengedni. Persze én főleg olyanokkal kerülök kapcsolatba, akik úttörők, szeretik, élvezik a külföldieket, tehát sokkal nyitottabbak, mint a többség. De az, ahogy féltik a nőket, abból jól látszik, hogy még a lelkekből nem tűnt el az elnyomás és az erőszak. Félnek.”

Reggel csoda történik, fel tudok kelni másfél óra alvás után. Keresek egy nagy termet a hotelban, ha a tulaj vendége az ember, csak nem lehet baj belőle. És megcsinálom a gyakorlataimat. Jól meg ez a korán kelés, büszke vagyok magamra. :)

Aztán várom, hogy fölkeljenek a többiek. Úgy döntöttem, elmegyek velük a fővárosba. legalább lássam egy fél napra Tiranát. Várok, türelmesen, rendet rakok, majd 11 körül ébredeznek. Andy, a hotel tulaj is megjelenik. Majd kávézunk együtt. Itt ugye a kávé rakia a divat. Mindenki alkesz. Már a gondolattól is felfordul a gyomrom. Andy a 35 évével 45-nek néz ki. Szóval lehet rakia helyett vizet kellene fogyasztani, az fiatalít. Merthogy a rakia nem. A rakia öregít, testben és lélekben. A legnagyobb poén, hogy ők úgy gondolják, hogy ez egészséges, jó a gyomornak, az emésztésnek. Milyen hát az albán ember, akinek ötszáz évnyi török uralom, és egy kommunista diktatúra csörgedezik a vérében. Most kezdenek felengedni. Persze én főleg olyanokkal kerülök kapcsolatba, akik úttörők, szeretik, élvezik a külföldieket, tehát sokkal nyitottabbak, mint a többség. De az, ahogy féltik a nőket, abból jól látszik, hogy még a lelkekből nem tűnt el az elnyomás és az erőszak. Félnek.

Andy elvisz minket reggelizni. Rizs és sajt. Reggelire. Ki kellett próbálni, de a rizs olajos, eléggé nehéz étel. Íme a reggeliző abán-belga-magyar csapat.

Skodrában nincs burek. A burek nem albán étel, hanem jellemző Albánia néhány területére. Majd Andy elkísér minket a minibuszokig, és beülünk a Tirana felé tartó furgonba. Mármint helyi szófordulattal furgon. 400 lekért, azaz 800 Forintért jutok el Tiranába.

Megérkezünk, és jön egy búcsúsör a belga csajokkal. Kiderülnek részletek az albánok szexkultúrájáról. Mivel itt tényleg csak házasság után érhet férfi és nő egymáshoz, ne számítson senki nagy élményre, ha albánnal kavar. Mármint ez egy tapasztalat, nem akarok belőle általánosítni, bár elég logikusnak tűnik, olyan nagy a különbség erre a nők és férfiak jogai-kötelességei között. Most érthető miért is szeretik ezek a turizmusban dolgozó albán férfiak a külföldi nőket, meg a szexuális tapasztalataikat. :)

Elfogy a búcsúsör, a lányok mennek a tengerpartra, én meg a belga sráccalm Jonassal az Albani Hostel nevű helyre. Van internet, meg nyitott, ismerkedni vágyó utazók, de én csak egy dinnyére vágyom.

A hostel egyébként művésztelepnek néz ki. Tele olajfestményekkel.

Kép forrása: http://www.hostel-albania.com/

Elbújok egy kis balkonon, a velem szemben olvasó fiú kezében a Bhagavad Ghita. Jó helyen vagyok.

Nem találom a helyem, de szerencsére Jonas, a belga srác nálam szociálisabb, már összeismerkedett egy angol lánnyal, meg egy svájci férfival. Elmegyünk egy csuda szép, menő étterembe, egy épület tetőteraszán ülünk, Tirana felett. A pincérek körbeugrálnak, szalvétát terítenek az ölünkbe, még az enyémbe is, pedig szuper hippi hangulatot árasztok a kopott trikómban és háremnadrágomban. Jonas be is szól, hogy nincs másik ruhám? Hát nincs. Minimálban utazom. :)

Kiderül, hogy az angol lányt ünnepeljük. Nyolc nyelven beszél, és egy két hónapos ösztöndíjjal került Tiranába. Egy olyan szervezetnél dolgozott, ami az albán politikát próbálja sínre helyezni, önállóvá tenni. Úgy néz ki, mint egy sznob angol, vagy ha pozitívan akarok fogalmazni, olyan, mint egy hercegnő, a tartása és a ruhája is. Szuper nyílt, szuper penge, egy két lában járó lexikon, aki imádja a Balkánt. Természetesen beszél albánul. Elmeséli hogy az első három hétben egy albán családnál lakott, de a pótanyuka olyan szinten kontrollálni próbálta, hívogatta mikor hol van, hogy három hét után beköltözött a hostelba. Szóval durva lehet albán nőnek, lánynak lenni.

Az étteremben luxus életérzésem van, de az étel nem egy nagy szám. Tésztát, meg salátát eszünk, felejthető. Majd átmegyünk egy koktélbárba, Tirana party negyedében. Itt már ugyanúgy vannak nők és férfiak a bárokban, nincs különbség. Két euro egy koktél, de a többség fekete sört iszik. Az angol lány is, pedig eddig azt hittem, hogy a királylányok nem söröznek. Éjjel kettő körül a csapat fele visszaindul a hostelbe, az éjszakai Tirana is teljesen biztonságos. Teljesen otthon érzem magam, mintha Pesten mászkálnék a barátaimmal. Jonas, a belga srác, és Magda, a lengyel lány maradtak a bárban. Jonas rengeteget ivott, és öt körül érkeznek vissza a hostelbe, így a napok óta meglevő terve, hogy a reggeli hajóval indul Olaszországba egy barátjához, részeg mélyalvásba süllyed.

A nap fénypontjai: lovak a skodrai körforgalomban, csúcsforgalom a Komani Kikötőben, motorcsónak száguldozás, majd lerobbanás, és lépj túl a félelmeiden percek, avagy átsétalok egy koromsötét alagúton.

Bár a Floga Hotel olcsó, a szolgáltatásban benne van a szú, ami nem hagy aludni, meg a légkondi, amitől megfagyok. Szóval egy idő után beletörődöm, hogy nem lesz alvás, inkább fagyás. Végre reggel ötkor csörög az órám, és indulhatok kávé vadászatra. A vicc, hogy ismerem a környéket, ahol vagyok. Itt gyalogoltam el előző reggel. Csak tudnám Mario mindek tette akkor ezt az óriási kanyart a városban. No mindegy. Találok nyitott kávézót, egy öreg és bácsi egy fiatal srác kávéznak. Nagy férfiasan. Nem tudom elmagyarázni hogy hosszú kávét kérek, szóval kapom a trendi albán presszót. 50 lek. 100 forint. Visszabattyogok Marioért, már indulásra kész. Indulás a turistákért. Majd látom, hogy a város közepén két lovacska halad a körforgalom közepén, legelnek.

Itt ez a mindennapos. Felszedjük a turistákat, két boszniai, és négy skandináv ül az autóban. Kiérünk a kikötőbe, fél tízig nagy a zsizsgés, aztán meg totál pangás.

Majd jön két brit. Elvisszük őket a kis motorossal a nagy hajó után, amit lekéstek. Elég menő ez a száguldozás. Mikor visszafordulunk, lerohad a motor. Öt perc múlva elindul. Majd megint lerohad. Eszünk egy kis gyümölcsöt, majd a motor megint indul.

Este bemegyünk a faluba, hogy e-mailt nézhessek. Gyorsan végzek, majd kiülök a hídra. Olyan végtelenül szomorú ez a hely. Éneklek egy nagyot a folyónak, ami alattam dübörög. A szomorúság csak erősödik. Ahogy itt körbenéz az ember, nem lát falvakat. Elszórt házak itt-ott. Néha elmegy egy-két ember. Mit is keresek itt? Nem tudom. Sok fájdalom van ezekben a sziklákban. Ezekben az albánokban. A kalasnyikov, az nekik nem a múlt, hanem a tegnap, amire mindenki emlékszik. Minden olyan nyers, durva, az élet erre nemrég még nagyon veszélyes volt, és bár már most minden rendben, a felszín alatt még olyan, mintha az ember érezné a száradó vér szagát.

Mario eltűnt, én meg fáradt vagyok, elindulok fölfelé, a hegyen. Mert pontosan tudom, merre kell menni közlekedési analfabétaként, olyan pöttöm ez a hely. El camino. Gyaloglás. Én és a hegy. Majd egyszer csak megjelenik Mario, hogy miért tűntem el. Beszállok. Hát igazából beugrott, hogy szeretnék átgyalogolni az alagúton, mert mikor először áthozott a két albán fickó, féltem. És elfelejtettem, hogy azt beszéltük megvárom lent. Meg utálok várni. Hát kiszálltam az alagút előtt, ő meg ment a kikötőbe. Elindultam a nagy sötétben. Koromfekete minden. Most mi lesz? Ez olyan, mint az élet. Mint az életem. A nagy feketeség, azt se tudom előre, vagy hátra. Aztán tíz lépést se teszek, és lámpafény világít. Röhögés. Ez tényleg olyan, mint az élet. Az ember fél valamitől, aztán mégis belemegy, és kiderül, hogy nem is kellett volna félnie.

A kikötőben levő szuper koszos hotelben alszom. Érdemes kipróbálni. Még sosem aludtam ilyen csöves helyen. (De az üzemeltető srácok jófejek.)