elcamino

Az egész napos várakozás és utazás után megint paradicsomi helyre érek. Az Óperenciás tengeren, a hegyeken is túl, megérkezem Valbone mesés vendégházába, ahol igazi vendéglátókra bukkanok a Kol Gjoni vendégházban.

Elvileg a 9-es hajóval hagyom el Komant, de a hajó késik. Egy lengyel turista kiránduló csapat is ugyanarra a hajóra vár. Profik, a vezetőjük írt könyvet az albán hegyekről. Mind idősek, sok-sok izmos vádli. Ha velük mennék, mindig rám várnának. Egyetlen korombeli srác van csak a csapatban, megörül neki, hogy végre van társasága. Órákig sörözgetünk a hajón. Imádom az ilyet, mikor két teljesen idegen ember a semmi közepén úgy beszélget, mintha évek óta ismernék egymást.

Várunk, várunk, az albán helyi fiúk is unják magukat, elkezdenek ruhástól a tóba ugrálni, és egy óriási gumibelsőn birkóznak. Óriási fiháncolás, nevetés, mintha öt évesek lennének, nagyon helyesek. Aztán végre indul a hajó, és három órát megyünk, lassan, de biztosan, albán idő szerint. Néha szól az albán zene, lüktet a tó tükre felett.

Kikérdezem a lengyel túravezető urat, mit nézzek meg Albániában. Aztán egy számomra beazonosíthatatlan gyönyörű szöcske-sáska félét találunk a hátizsákok között. Íme a fauna egy része, egyenesen Albániából!

Aztán két órát kocsikázunk. Ők elindulnak a kempingbe, én meg a vendégházamba. Egy óra gyaloglás választ el minket. Megáll egy német rendszámú fószer a haverjával, hogy elvisz. Minden járókelővel hosszas beszélgetésbe elegyedik, ekkor leesik, hogy részeg. De már ott is vagyok a vendégházban! Gyönyörű hegyek körülöttem, a település neve Tropoje. A vendégházban álomba illő vacsorával fogadnak, kacsasült házi sajttal, és friss salátával. Olyan helyre csöppenek Albániában, amiről nem is álmodtam. A vendégház üzemeltetői a nagybetűs vendéglátók. Olyan emberek, akik imádják a munkájukat, és ez benne van a sajtban, a salátában, és a vízben, amit elém tesznek.

A pincér egy tündér fiatal fiú, imádja, amit csinál. Mikor mondom neki, hogy reggel hatkor szeretnék kávét, akkor kialkuszunk a 7-ben. De csak azért, mert megkérdezi, hogy mennyire fontos nekem hogy pont akkor kávézzak, mert akkor itt még mindenki alszik. Egyébként egyetemista, csak nyáron itt dolgozik minden évben. 

A nap fénypontjai: lovak a skodrai körforgalomban, csúcsforgalom a Komani Kikötőben, motorcsónak száguldozás, majd lerobbanás, és lépj túl a félelmeiden percek, avagy átsétalok egy koromsötét alagúton.

Bár a Floga Hotel olcsó, a szolgáltatásban benne van a szú, ami nem hagy aludni, meg a légkondi, amitől megfagyok. Szóval egy idő után beletörődöm, hogy nem lesz alvás, inkább fagyás. Végre reggel ötkor csörög az órám, és indulhatok kávé vadászatra. A vicc, hogy ismerem a környéket, ahol vagyok. Itt gyalogoltam el előző reggel. Csak tudnám Mario mindek tette akkor ezt az óriási kanyart a városban. No mindegy. Találok nyitott kávézót, egy öreg és bácsi egy fiatal srác kávéznak. Nagy férfiasan. Nem tudom elmagyarázni hogy hosszú kávét kérek, szóval kapom a trendi albán presszót. 50 lek. 100 forint. Visszabattyogok Marioért, már indulásra kész. Indulás a turistákért. Majd látom, hogy a város közepén két lovacska halad a körforgalom közepén, legelnek.

Itt ez a mindennapos. Felszedjük a turistákat, két boszniai, és négy skandináv ül az autóban. Kiérünk a kikötőbe, fél tízig nagy a zsizsgés, aztán meg totál pangás.

Majd jön két brit. Elvisszük őket a kis motorossal a nagy hajó után, amit lekéstek. Elég menő ez a száguldozás. Mikor visszafordulunk, lerohad a motor. Öt perc múlva elindul. Majd megint lerohad. Eszünk egy kis gyümölcsöt, majd a motor megint indul.

Este bemegyünk a faluba, hogy e-mailt nézhessek. Gyorsan végzek, majd kiülök a hídra. Olyan végtelenül szomorú ez a hely. Éneklek egy nagyot a folyónak, ami alattam dübörög. A szomorúság csak erősödik. Ahogy itt körbenéz az ember, nem lát falvakat. Elszórt házak itt-ott. Néha elmegy egy-két ember. Mit is keresek itt? Nem tudom. Sok fájdalom van ezekben a sziklákban. Ezekben az albánokban. A kalasnyikov, az nekik nem a múlt, hanem a tegnap, amire mindenki emlékszik. Minden olyan nyers, durva, az élet erre nemrég még nagyon veszélyes volt, és bár már most minden rendben, a felszín alatt még olyan, mintha az ember érezné a száradó vér szagát.

Mario eltűnt, én meg fáradt vagyok, elindulok fölfelé, a hegyen. Mert pontosan tudom, merre kell menni közlekedési analfabétaként, olyan pöttöm ez a hely. El camino. Gyaloglás. Én és a hegy. Majd egyszer csak megjelenik Mario, hogy miért tűntem el. Beszállok. Hát igazából beugrott, hogy szeretnék átgyalogolni az alagúton, mert mikor először áthozott a két albán fickó, féltem. És elfelejtettem, hogy azt beszéltük megvárom lent. Meg utálok várni. Hát kiszálltam az alagút előtt, ő meg ment a kikötőbe. Elindultam a nagy sötétben. Koromfekete minden. Most mi lesz? Ez olyan, mint az élet. Mint az életem. A nagy feketeség, azt se tudom előre, vagy hátra. Aztán tíz lépést se teszek, és lámpafény világít. Röhögés. Ez tényleg olyan, mint az élet. Az ember fél valamitől, aztán mégis belemegy, és kiderül, hogy nem is kellett volna félnie.

A kikötőben levő szuper koszos hotelben alszom. Érdemes kipróbálni. Még sosem aludtam ilyen csöves helyen. (De az üzemeltető srácok jófejek.)