Az albergue-ben reggel hatkor feloltották a neont, hogy keljünk, majd nem túl burkoltan kidobtak minket a zuhogó esőbe. Ezért hirtelen búcsút kellett intenünk a belga párosnak, de még sokat beszéltünk a fiúról, hiszen valószínűleg többet tapasztalt meg az életből az elmúlt 17 év alatt, mint mi fogunk összesen halálunkig.
A tesómtól kapott esőkabátom nem volt vízhatlan, ezért Édától kaptam egy 1szer használatos darabot, amiben úgy néztünk ki, minta medúzák, mindenhol mosolyogtak rajtunk.
Mentünk, mendegéltünk, és én 20 km után feladtam. Fájt a lábam. Éda rám nézett, hogy ok, akkor találkozunk Polanco-ban, és elment.
Bennem felmerült a kérdés hogy hogyan is találkozunk? Hiszen nem működött a telefonja, otthon nem fizetett be egy számlát és pont akkor kapcsolták le. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy nálam voltak a térképek és pénz is.
Tehát folytatta a camino-t, én meg megcéloztam a vasútállomást. Eltrécseltem egy bácsival, ő spanyolul, én meg kézzel-lábbal, mondtam neki h Polancoba megyek, erre közölte hogy arra nincs vonat. Hm. Ez érdekes. Nos, akkor megyek én is, de nem a camino-n, hanem csak úgy toronyiránt. Láttam ugyanis hogy a camnio össze vissza kanyarog, sokszor betonúton, autók mellett, az meg kit érdekel? Mentem a 40 foknak tűnő hőségben, egyenesen. Mármint egyenesen fel egy nagy dombra, mert bár közlekedési analfabéta vagyok, de érzésre arra ment az út. Majd eljutottam egy kis faluba, annak is a kis kocsmájába, ahol belőtték az irányt.
Ezeknél az útabigazítás kéréseknél az embernek mindig TörpPapa effektusa van. Messze van még? 7km. Eltelik 2 óra, és megkérdezed, milyen messze van Polanco? Hát, úgy 7km. Az idő relatív, vagy a távolság, vagy egyszerűen csak kilép az időből a térbe az ember ezen a spanyol camino-n, nem tudom, de naponta megtörtént hasonló.
Végre megláttam egy csúnya iparvárost kéménysereggel a távolban, és abban kezdtem reménykedni hogy a szállás nem a település másik végén van. Majd elhagytam egy vasútállomást, és rá 5 percre egy néni utánam ugrott egy kv-zóból, hogy zarándok vagyok-e. Betessékelt a KV-zóba, majd kérte a zarándok útlevelem, elővette a pecsétet, hiába mondtam neki hogy hol akarok megszállni, mutattam neki a képét és címet is a zarándokszállásnak, nem tágított. Erőszakos egy nőszemély. Csicsergett és mosolygott spanyolul, folyékonyan. Majd megkérdezte hogy egyedül vagyok-e, és mikor megfordultam, egy totál széthullott Éda vánszorgott a KV-zó előtt. Kiugrottam, megállítottam. Mondtam neki hogy úgylátszik itt kapkodnak a túristák után, mert ez a néni olyan erőszakos, azt akarja aludjunk itt. Éda meg hogy nem érdekli, menjünk és keressük meg az albergue-et.
Addigra a néni bepecsételte a zarándok útlevelembe az albergue pecsétjét, és ugyanaz volt a pecséten a név, mint amit mi kerestünk. Az ár is ugyanaz volt. Képzavar. Hát akkor itt vagyunk. Az adminisztráció után pedig elvezetett minket a néni az albergue-be, mindent megmutatott. A félreértés abból fakadt, hogy azt hittem a KV-zó fölötti panzióban akar altatni, az albergue pedig nem ott volt, hanem feljebb 50 méterrel az út mentén.
Aztán a néni felajánlotta hogy vesz nekünk kenyeret meg zöldséget a boltban, de Éda bavállalta hogy elmegy. Én ugyanis közöltem hogy nem tudok mozogni. Kidőltem, és elmeséltem a kis testemnek, hogy pihenjen most, mert ez így nem fog menni. Bár mindig úgy gondoltam, hogy fejben dőlnek el a dolgok, a betegségek is sokszor azért alakulnak ki mert nem figyel az ember a testére, hiszen az akarat erősebb, de hát majd pihenhet otthon, annyi idő lesz piheésre.. DE ITT ÉS MOST MENNI KELL!
A napnak volt több csattanója is:
Nem tudom mennyi esély volt rá hogy találkozom még kalandtársammal, de találkoztunk.
Az alberges néni mesélte hogy sokan nem veszik észre az albergue-et, össze-vissza mászkálnak a városban, majd visszajutnak a város elejére, de mi kihagytuk ezt a felesleges kört.
Miután feltöltődtünk picit, kíváncsiságból elmentem az 5 percre található vasútállomásra, ahol kiderült, hogy nem Polanco a vasútállomás neve, de ez ugyanaz a vonal, tehát ha várok fél órát, 10 perc alatt ide juthattam volna.
Majd beültünk az egyetlen vendéglátóipati egységbe, és megittunk egy pohár bort. Ilyen az édes élet. Gyaloglás, természet, napfény, izzadás, víz és bor.
Utolsó kommentek